Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A bölcselet a teológiában
Mi tehát a filozófia funkciója a teológiában? Ancilla-e vagy Domina, szolgáló, vagy úrnő? A régi axiómát — philosophia ancilla theologiae — Petrus Damianustól eredeztetik. A középkori szerzők azonban pontosabban fogalmaztak, mert általában a filozófiának hitet szolgáló szerepéről szóltak. S úgy véljük, a helyes választ ez az utóbbi felfogás nyújtja. Igaz, olykor a filozófia domina-ként jelentkezik, saját értelmező funkciója szerint kritikusan, „semleges közömbösséggel" teszi fel kérdéseit, hogy hit és értelem viaskodásában a hívő tudás, az „obsequium rationabile" meg- születhessék. Ugyanakkor viszont az emberi értelem hódolatát is bemutatja az örök igazság, a lét Ura előtt. így a filozófia szolgálatkész ancilla-ként is szerepet vállal. Ha e funkcióját nem végezné, akkor csak — Szent Pállal szólva — „sophia tou kosmou" lenne a világnak az az oktalan bölcsessége, mely saját önteltségében képtelen felismerni Isten bölcsességét (lKor 1,20). Szükségtelennek tartjuk a régi adagium hangoztatását, a filozófia ancilla-szere- pének kiélezését. A mai tudományelmélet már túlhaladottnak minősíti, sőt helytelennek ítéli az egyes tudományágak fölé- és alárendeltség szerinti osztályozását. A filozófia is, a teológia is — sok mással együtt — önálló tudományszak. Ha szolgálatról beszélhetünk, akkor az ember — konkrét esetben — a hívó' ember szolgálatáról, a hitet erősítő szolgálatról lehet csak szó. A valódi bölcselet — éppen mert mindig és minden után kérdez — az egészet, az istenit és az emberit vizsgálja. Az isteni és emberi világ osztatlan egészére irányul, mindent átfogó ismeretre törekszik. S mivel — Isten kinyilatkoztatott szavára építve — ugyancsak az egészre, a teljes látásra törekszik a teológia is, azért tudták minden idők nagy teológusai a kérdező és átfogó bölcseleti gondolkodást a teológiába gyümölcsözően bevonni. Azt a teológiát tették gazdagabbá, plasztikusabbá és „emberibbé", melynek kiindulópontja a próféták, az apostolok, Krisztus, — Isten szava. A hit, a hívő ember mindig kereste és igényelte az értelem igazoló munkáját, az értelem viszont minden fontos, sorsdöntő életkérdésben rá van utalva a hitre. Ezért a filozófiának a teológiában való szerepviselése sohasem szűnt meg, nem is szűnhet meg. A kör — a gondolkodó, a létre feltárt, az érteni és értelmezni kívánó ember és a hozzá szóló, tőle hitet követelő Isten között — mindig zárt marad. Ebben az Isten és az ember szelleme közti — hogy úgy mondjuk — jákobi viaskodásban az ember számára csak áldás származhat. Az autonómiát, magabiztosságot hirdető értelemnél Isten tudásának ereje feltétlenül nagyobb. Az értelem tusakodásának ezért, miként Jákobnak, csakis az lehet a célja, hogy Isten áldását biztosítsa. És ez a küzdelem Istennel, a szellemi, végső elemzésben a filozófiai tusakodás a teológiában tovább folyik a történelem beéréséig. A filozófiának problémákat támasztó és oldozgató, kérdéseket adó és megoldást kutató, elősegítő szerepe akkor véget ér. A teológus hívő tudásra törekszik. Csak másodlagosan jár Platón vagy Arisztotelész, esetleg más filozófus iskolájába. Hitében mindenek fölött Ábrahámnak, hitben vállalt szellemi tusakodásában pedig Jákobnak ivadéka. A hitnek viszont feloldása a mindent egyesítő isteni áldás, melyben a homály szerte foszlik és az ember látóvá válik. 93
