Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás értelmezése az egyházban
hoeck, 3. kiadását, 1978.19-51.old. (Magyarul is megjelent Az Újszövetség theologi- ája 1. köt. A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Bp. 1992.14-39.o.). Nyilvánvaló, a történetkritikának nemcsak előnyei vannak, hanem veszélyei is. Vagyis — ahogy ma látjuk — nem egyedül üdvözítő módszer. Nélkülözhetetlen, de nem elégséges. Célkitűzése szerint ugyanis a bibliai szövegek keletkezésének történeti és kulturális körülményeit vizsgálja, ugyanakkor azonban lemond a bibliai kinyilatkoztatás és a későbbi egzegézistörténet kínálta értelmezési lehetőségek tágasságáról. Illusztrációként hadd hivatkozzunk a magyar irodalom egyik versére, amelyet mindnyájan ismerünk. „... a legtöbben azt hiszik, hogy Kölcsey azért adta versének" a himnusz „címet, mert magyar nemzeti himnusz lett belőle, legalábbis az első versszakából. Valójában Kölcsey ezt a versét 1823-ban írta, és csak az 1840-es évek elején (1844-ben), tehát kb. húsz év múlva Erkel zenéjével lett belőle valóban nemzeti himnusz. (Bár még akkor sem hivatalosan.) Félreértés a himnusz elnevezés már csak azért is, mert a mai műfaji fogalmaink szerint a himnusz szón általában Istent vagy szenteket magasztaló, dicsőítő költeményeket értünk. A másik, amit itt még pontosan tisztáznunk kell, hogy a költemény — mint valami helyzetdal — bele van helyezve a magyar történelembe, az alcíme az, hogy 'A magyar nép zivataros századaiból'. Tehát valamilyen nagyon nehéz pillanatban fordul a költő Istenhez..."2 A műfaj és a keletkezés körülményeinek tisztázása nagyon fontos. De a vers megértése végett — múlt századi szövegről lévén szó — azt is tudnunk kell, hogy például a Jó kedvvel valami olyasmit jelent, mint az evangéliumban: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem, örömem, boldogságom telik". A „kedv" tehát a versben „a boldog élet, az örömteli életforma". Vagy: a külön írt „bal sors" nem egészen az, amit ma értünk rajta, hiszen ebben a szókapcsolatban „ókori hagyomány tükröződik: ha a jóslatot jelző jel (pl. madár) balról jött, rosszat, rossz jövőt, rossz sorsot jelentett".3 Himnuszunk kifejezéseit hosszasan boncolgathatnánk, de talán érzékeljük: annak ellenére, hogy ez a történeti, kritikai, filológiai elemzés elengedhetetlenül szükséges, magának a szófejtésnek mindenre kiterjedő alaposságából még nem kerekedik ki az, amit „műalkotás"-nak nevezünk. Vagyis az, ami „szerves egész", ami „a tapasztalat különböző szintjeinek (eszmék, érzelmek, cselekvési hajlamok, anyagok, szervezési mozzanatok, témák, cselekmények, megszabott stíluselemek, invenciómozzanatok) összeolvadásából születik".4 A XX. században egyre inkább jelentkezett az az igény, hogy a hagyományos diakron módszert hasznos volna kiegészíteni a Szentírás szinkron vizsgálatával. A kívánalom természetszerűleg jelentkezett a jobb, teljesebb megértés, a „részleteknek" az „egészben" való értékelése érdekében. E két külön világ (a diakronikus és a szinkronikus metodológia) ugyanis egységesen meghódítható.5 Tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy a Pápai Bibliabizottság részletesen fejtegeti és értékeli a mai szellemtudományok legújabb megközelítési irányait. Annak vélelmében teszi, hogy közülük egyikük sem tarthat igényt a szövegmegértés kizárólagos módjára, ugyanakkor azonban mindegyikük hozzájárulhat a Szentírás mélyebb megismeréséhez és magyarázatához. Első helyen a retorikakritika (rhetorical criticism) kerül szóba. A retorika — mely 1. klasszikus, görög-latin retorika, 2. sémita fogalmazási mód (folyamat), 3. „új retorika" — voltaképp a hatékony nyilvános beszéd tudománya, s mint ilyen nem más, mint egy bizonyos szövegtípus szövegtana. Ha hisszük, hogy a Szentírás szerzői — üzenetük elfogadtatása érdekében — szó- ill. írásbeli hatást kívántak gyakorolni hallgatóikra, ill. olvasóikra, akkor magától értetődik, hogy a szituációs kontextustól függően latba vetették ékesszólásuk teljes nyelvi és stilisztikai eszköztárát. Mindazt, amit az ókori retorika szónoklattani szempontból circumstantiae 74
