Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás értelmezése az egyházban
szakkifejezéssel foglalt össze (quis, quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo, quan- do). Teljesen más lehetett a szituáció kontextus a hellenista korban, amikor a beszéd megszerkesztésében általában öt fokot tartottak szem előtt (feltalálás = heureszisz; elrendezés = taxis; kifejezés = lexis; emlékezés = mnemné; előadás = hüpokriszisz; — vö. pl. Pál beszédei, kivált az ApCsel-ben)6, és egészen más a zsidó kultúrában, amely az érvelés és meggyőzés érdekében merőben stilisztikai eszközöket vett igénybe: szimmetria, paralelizmus, khiazmus stb.7 Ám az ún. „új retorika" minden szövegre kiterjeszthető és érvényes szempontjairól sem feledkezhetünk meg, amelyek a mindenkori viselkedésminták mögött a viselkedés összetevőit is vizsgálják: a kultúrémákat (behaviorémákat). „Az utóbbiak mind a hogyant határozzák meg, csakúgy mint a stílus a nyelvi hogyan kérdését. Egy adott szöveg vagy alig mond valamit, vagy legalábbis nem egyformán árulkodik a nonverbális (gesztus, mimika, testmozgás stb.) kultúrémákról".8 E kontextusban érthetővé válhat akár Dávid tánca a frigyszekrény előtt, akár Jézusnak a rabbikéhoz hasonló — a mi szempontunkból — „éneklő" beszédstílusa vagy „beszédes" cselekedetei (pl. „odahívott egy gyermeket...", vö. Mk 9,33-37 és párhuzamos helyek). A narratív elemzés abból a felismerésből indul ki, hogy a Biblia — akárcsak közléseink — többnyire történetekből áll. Miként gyermekkorunkban anyánk mesék révén avatott be alapvető emberi igazságokba, azonképpen a Szentírás szerzői elbeszélések elmondásával kívánnak részeltetni bennünket Isten nagy és szent titkaiban. Az érdeklődés a figyelmet elsődlegesen a szövegelemeknek szenteli, azoknak az összetevőknek, amelyek által a szöveg szöveggé, mégpedig történetté szerveződik; „tehát a cselekményre, a jellemalkotásra, a stílusra, a tónusra, a szövegen átütő 'hang'-ra, ill. hangnemre, vagy az elbeszélés nézőpontjára kíváncsi".9 Azt kutatja: hogyan válik az olvasó megszólítottá, miként válik a történet értékrendjének részesévé. A történetkritikai módszer a szöveget elsősorban „ablak"-nak gondolja: átláthatunk rajta, kitekinthetünk belőle egy olyan korba, amelyben az elemzett mű — a megszólítottak sajátos helyzetének figyelembevételével — létrejött; a narratív egze- gézis viszont úgy véli: a szöveg inkább „tükör", abban az értelemben, hogy a világnak, az „elbeszélés világá"-nak képét tükrözi vissza, amely hatást gyakorol az olvasóra és arra ösztönzi: fogadja el a felkínált értékeket. Továbbá a „narratív kritika... úgy vélekedik, hogy az élő és vibráló narratívából nem kell, sőt nem is igen lehet lepárolni valami elvont üzenetet: a narratíva élő nyelvét nem kell a doktrínák vagy a dogmák, a teológiai állítások fogalmi nyelvére redukálni. A bibliai nyelv, a narratíva konkrét és nyitott, a dogmatikus nyelv viszont absztrakt és zárt. A narratíva komplexitását és gazdagságát nem kell redukálni a fogalmiság szintjére. Természetesen nem azt mondjuk, hogy nincsenek? teológiai vagy normatív állítások a narratívában, hanem azt, hogy a narratíva ennél több."10 Nyilvánvaló, a narratív egzegézis akkor járul hozzá az idézett „több" felmutatásához, ha megkönnyíti a „reális olvasó" (aki — mondjuk — a XX. század végén él) és a szöveg feltételezte, teremtette olvasó („implicit olvasó") azonosulását. Az irgalmas szamaritánus példázatának a végén elhangzó mondat: „Menj és tégy hasonlóképpen" (Lk 10,37) — például — nem önmagában és a felszólító módra való tekintettel lesz az olvasó számára valódi imperatívusz, hanem az előtte elhangzott parabola (a kifosztott és megvert „félholt" — így a görögben „félig élő" — így a Vulgátában, pap és levita, valamint egy szamaritánus) képzelő erőt megmozgató („hasonlóképpen") és cselekvésre ösztönző („menj és tégy") szabad és nyitott mozgásterében. A szinkron, vagyis a bibliai szövegek végleges formájára összpontosító módszerek között a retorikakritika és a narratív analízis után a Pápai Bibliabizottság a 75
