Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás értelmezése az egyházban
„nyelvezetéire, amely révén hallhatóvá és érthetővé válik örök üzenete (vö. az „inkulturáció" fogalma a zsinat értelmezésében). A Szentírás értelmezése az egyházban bevezetője felsorolja azokat az értelmezési, hermeneutikai nehézségeket, amelyek súlyos vitákra adnak okot az egyházban, valamint a keresztények és más vallások hívői között. Ne gondoljuk: merőben akadémiai problémákról van csak szó, melyek csak a szakemberek szűk csoportját érintik. Következményei ugyanis egyaránt illetik a keresztény életet, valamint az egyház- és vallásközi kapcsolatokat, tehát a legtágabb értelemben vett ökumenét. „ Abibliai hermeneutikát magával a Bibliával kaptuk: a Bibliával, amely autoratív kanonikus iratok gyűjteménye, és amelynek sajátos nyelvi formája van".1 A bevezető több példáját említi annak, hogy az írás értelmezése magában az írásban sem volt mindig magától értetődő. A 2Pét 3,16 például Szent Pál leveleiről írja: „Akad azonban némi nehezen érthető is bennük, amit a tudatlanok és a hitben ingadozók vesztükre ferdítenek el, akárcsak a többi írást". Ha így áll a helyzet, akkor van-e alapja és jogosultsága a Szentírás betű szerinti magyarázatának? A kérdést a dokumentum oly komolyan veszi, hogy tanulmányozására külön fejezetet szentel. A Szentírás értelmezése tehát nem új keletű, nem csupán korunkra jellemző és saját emberöltőnket foglalkoztató jelenség, hanem olyan ősi tény, amely egy tőről sarjad az írások keletkezésével. Kétségtelenül igaz: az újkori, kivált a reneszánsz óta megizmosodó és a felvilágosodással erőre kapó szellemtudományok ókori szövegek tanulmányozása közben már évszázadokkal korábban szembenéztek a „modem" interpretáció problematikájával, és olyan eredményeket mutathatnak fel, amelyekről az ugyancsak többévezredes írásokat magyarázó egyháznak tudomást kell vennie. Az egyház újkori bizalmatlansága és lelkipásztori óvatossága után — XIII. Leó Providentissimusától (1893) a II. Vatikáni zsinat Dei Verbum konstitúciójáig (1965) a fontolva haladás útján, több stáción is meg-megpihenve — az 1993-ban kiadott okmány elképzelhetetlennek tartja a szentíráskritika előtti értelmezéshez való visszatérést. Vállalnunk kell az új- és legújabbkori, sőt a kortárs tudományok ihlette egzegetikai módszerek és megközelítések mérlegelését és gyümölcsöző hasznosítását. A bizottság tudja: miközben elfogadja a történetkritikai módszert, számosán akadnak, akik ezen túllépve újabb módszereket (irodalmi, nyelvészeti, bölcseleti, mélylélektani, feminista, politikai stb. megközelítések) szeretnének meghonosítani az egzegézisben. Azt is jól érzékeli: ugyancsak nem kevesen vannak, alük magával a történetkritikával sem tudnak kibékülni, mert még mindig hitellenes tendenciát vélnek benne felismerni. E, részben tudományos, részben lelkipásztori dilemmák közepette, egyesek szerint normális, mások szerint zűrzavaros helyzetben a Pápai Bibliabizottság intellektuális becsületességgel olyan eligazítást kíván adni, amely az egyház épülését (vö. lKor 14,5) szolgálja. Az okmány elsőként a történetkritikai módszert mutatja be. Megállapítja: a történetkritika nélkülözhetetlen módszere az ősi szövegek értelmezésének. Továbbá kijelenti: minthogy a Szentírást, mely „Isten igéje emberi nyelven", minden részletében és forrásában emberi szerzők fogalmazták, a diakron megközelítés nemcsak helyes megértését teszi lehetővé az írásnak, hanem alkalmazását is. A módszer történeti kialakulásának ismertetéséről (szövegkritika — formatörténet — szerkesztéstörténet) lemondunk, hiszen erről az érdeklődő olvasó a magyar nyelvű katolikus és protestáns irodalomból többé-kevésbé tudomást szerezhetett. Azoknak azonban, akik e módszernek a kereszténység peremvidékéről az egyház szívéig eljutó kalandos útját alaposabban szeretnék tanulmányozni, ajánljuk Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése, Szent István társulat, Bp. 1965. megfelelő fejezeteit (elsősorban 56-97.old.), és L. Goppelt: Theologie des Neuen Testaments, UTB Vanden73
