Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - KÖRKÉP - Buber, Martin - Gáspár Csaba László (ford.): Két beszélgetés
azt kérdezte, nem lenne-e kedvem fölolvasni? Szívesen ráálltam. Barátságosan, de szemlátomást meglepődve, sőt, növekvő idegességgel hallgatta. Mikor a végére értem, előbb habozva, majd a dolog súlyosságától sodortatva, egyre szenvedélyesebben így szólt: „Mivel magyarázza azt, hogy lépten-nyomon 'Isten'-t mond? Hogyan várhatja el, hogy olvasói úgy értsék e szót, ahogyan Ön szeretné? Hiszen amire Ön gondol, mikor e szót kimondja, az oly annyira túlemelkedik mindazon, amit az ember megragadhat és fölfoghat, márpedig Ön épp erre az elérhetetlenségre gondol. Mikor azonban e szót kiejti, ezzel egyszerűen odaveti, hogy bárki hozzáfér- kőzhessék. Az emberi beszéd mely szavát ferdítették el, szennyezték be, gyalázták meg úgy, mint ezt!? A tengernyi ártatlan vér, melyet kiontottak érte, megfosztotta ragyogásától. A tömérdek igazságtalanság, melyet elfödnie és megszenvednie kellett, eltörölte jellegzetes vonásait. Amikor azt hallom, hogy 'Isten'-nek nevezik a Legfölségesebbet, olykor bizony úgy hangzik a fülemnek, mint valami káromlás." Lobogott a gyermekien tiszta szempár. Hangja szintén lángolt. Kis ideig némán ültünk egymással szemben. A szobát elöntötte a kora reggel világossága. Úgy éreztem, mintha a fényből erő áramolnék belém. Amit akkor feleltem, ma már nem tudom elismételni pontosan, csak körvonalaiban. „Igen — mondtam valahogy így — ez minden emberi szó közül a legtöbb terhet hordozó. Nincs még egy szó, mely ennyire beszennyeződött, ennyire szétfeslett volna. Ám épp ezért nem szabad lemondanom róla. Rémült életük terhét nemzedékek hengerítették e szóra, és a földre préselték: most a porban fekve hordozza terheiket. Vallási pártoskodásaikkal emberek nemzedékei szaggatták ízekre; öltek érte és meghaltak érte; hordozza ujjuk nyomát és minden csepp vérüket. S mégis, hol találhatnék olyan, hozzá hasonló szót, mellyel a Legfölségesebbet jelölhetném? Venném bár a legtisztább, legszikrázóbb fogalmat a filozófusok legféltettebb kincstárából, csak valami hűvös gondolati képet markolnék, nem pedig a jelenlétét idézném meg annak, akire én gondolok, azét, akit szörnyű életükkel és halálukkal emberek nemzedékei magasztaltak az égbe és aláztak a porba. Reá gondolok én, Őreá, akire a pokol kínozta, egeket ostromló emberi nemzedékek gondolnak. Igaz, torz alakokat rajzolnak és azt írják a kép alá: 'Isten'; legyilkolják egymást és azt mondják: 'Isten nevében tettük'. De amikor eloszlik minden tévhit és ködkép, amikor a legmélyebb magány homályában az Ő színe előtt állnak, s már nem azt hajtogatják mindegyre: 'O, Ő', hanem így sóhajtanak föl: 'Te', ezt kiáltják: 'Te', az Egyetlent szólítják mindannyian, s ha ekkor hozzáteszik is: 'Isten', vajon e szó nem a valódi Istent jelöli, Őt, akit mindannyian szólongatnak, az Élőt, az ember gyerekének Istenét? Nem Ő az, aki csakugyan hallja kiáltásukat? Aki — meghallgatja? Snem épp ezáltal szentelődött meg az 'Isten' szó, az esdeklő fölkiáltás szava, a névvé vált szó minden emberi nyelvben és mindörökre? Becsülnünk kell azokat, akik azért száműzik e szót, mert lázadnak a jogtalanság és a jogtiprás ellen, melyek oly szívesen hivatkoznak 'Isten'-től nyert meghatalmazásra — ám elvetnünk mégsem szabad. Megértem azokat, akik azt javasolják, ne beszéljünk, hanem hallgassunk egy ideig a 'végső dolgok'-ról, hogy a szavak, melyeket rosszul forgattunk, megtisztuljanak. Csakhogy nem ez megtisztításuk útja. Mi nem moshatjuk tisztára az 'Isten' szót, teljesen tisztára; de fölemelhetjük a földről, beszennyezett és szétfeslett állapotában, és kifeszíthetjük halálos gondunk órája fölött." Teljes világosság volt a szobában. Á fény már nem áradt befelé: betöltött mindent. Az idős férfi fölállt, hozzám lépett, kezét vállamra tette s így szólt: „Tegeződhet- nénk..." Beszélgetésünk, íme, hazaérkezett. Mert ahol ketten igazán együtt vannak, Isten nevében szólíthatják egymást: te... Fordította: Gáspár Csaba László 50
