Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - KÖRKÉP - Buber, Martin - Gáspár Csaba László (ford.): Két beszélgetés
Amit mi világnak nevezünk általában: a világ, amelyben ott a cinóber vörös és a fűzöld, a D-dúr és a h-moll, az alma íze és a vermut zamata, az „érzéki világ" — ez a világ egészen más, mint a sajátosan megalkotott érzékeink amaz elképzelhetetlen folyamatokkal való összetalálkozásának az eredménye, melyek lényegét mindegyre hiábavalóan iparkodik meghatározni a fizika. A vörös szín, amit látunk, nincs sem ott a „dologban", sem itt a „lélekben" — a kettő egymásra villanásában lobban föl, s addig ontja színét, míg épp egy vörösérzékeny szem és épp egy vöröslő „rezgés" áll egymással szemben. Hol is van tehát a világ és bizonyossága? Az ismeretlen „objektumok" ott, a látszólag ismert és mégis megragadhatatlan „szubjektumok" pedig itt, s a kettő oly valóságos, ám mégis oly elillanó találkozása, a „jelenségek" —, vajon nem alkotnak ezek három külön világot, amit azután már egyáltalán nem fog át valami végső, egyetlen világ? Hol az a „hely", amelyen e három, egymás elé helyezett világot képesek vagyunk a magunk számára egybe-gondolni; mi a lét, amely ennek az oly kérdésessé vált „világnak" szilárd tartást ad? Mikor a végére értem, néma csönd honolt az immár alkonyodó teremben. Majd a pásztorábrázatú férfi fölvonta súlyos szemhéját, melyet egész időn át leeresztve tartott, rám emelte tekintetét és komótosan, nyomatékosan így szólt: „Igaza van". Zavartan ültem vele szemben. Mit is tettem? Elvezettem annak a szobának a küszöbére, amelyben az a fölséges elképzelés trónol, melyet Pascal a fizikus és Pascal a hívő a filozófusok istenének nevez. Csak hát ezt akartam? Akihez odavezetni akartam, nem a „másik" volt inkább, az, akit Pascal Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevez, az, akihez így szólhat az ember: Te...!? Alkonyodott, későre járt. Másnap reggel el kellett utaznom. Nem maradhattam — pedig tulajdonképpen azt kellett volna tennem —, nem maradhattam ott, hogy belépjek a gyárba, ahol a férfi dolgozott, hogy munkatársa legyek, vele együtt éljek, elnyerjem élete bizalmát, segítsek neki, hogy velem együtt járja be annak a teremtménynek az útját, aki a teremtést „magára ölti". Már csak pillantását viszonozhattam. ^ ^ Röviddel ezután egy nemes, idős gondolkodó vendége voltam. Egy konferencián ismerkedtem meg vele, ahol mindketten előadást tartottunk: ő a népiskoláról, én a népfőiskoláról. Ez hozott össze bennünket, mert egy véleményen voltunk abban, hogy a „nép" szó mindkét esetben azonos értelemben értendő. Akkoriban kellemesen meglepett, hogy az acélszürke hajú férfi beszéde kezdetén arra kért bennünket, felejtsük el mindazt, amit könyvei alapján filozófiájáról tudni véltünk: az utóbbi években — s ezek háborús évek voltak — a valóság oly közel hatolt hozzá, hogy újból kellett mindent szemügyre vennie s éppenséggel újólag átgondolnia is. Öregnek lenni, bizony, pompás dolog, ha az ember nem felejtette el, mit jelent elkezdeni. Ez az ember, meglehet, épp idős korában tanulta meg igazán. Csöppet sem akart fiatalnak mutatkozni, tartotta magát korához, ám a fiatal, a felfedezni kész tudós emberre jellemző módon. Egy másik, nyugatra fekvő egyetemi városban élt. Amikor az ottani teológusok meghívtak, hogy beszéljek nekik a próféciáról, nála laktam. Házában igen jó légkör uralkodott: az a szellem, mely átjárni akarja az életet és nem írja elő, hol nyíljék meg számára. Az egyik reggel korán fölkeltem, hogy korrektúrát olvassak. Előtte való este kaptam meg egy könyvem előszavának kefelenyomatát, s mivel ez az előszó amolyan vallomás volt, még egyszer igazán alaposan el akartam olvasni, mielőtt nyomdába kerülne. Fogtam hát és lementem a dolgozószobába, melyet fölkínáltak arra az esetre, ha szükségem lenne rá. A házigazda azonban már ott ült az íróasztalánál. Üdvözlés után nyomban megkérdezte, mi van a kezemben, s amikor megmondtam, 49
