Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - KÖRKÉP - Buber, Martin - Gáspár Csaba László (ford.): Két beszélgetés
Martin Buber KÉT BESZÉLGETÉS Három egymást követő este egy középnémetországi iparváros népfőiskoláján tartottam előadást, melynek tárgya ez volt: „A vallás mint valóság". Mondanivalóm lényege egyszerű megállapítás volt: a „hit" nem az ember lelkében kavargó érzés, hanem az ember belépése a valóságba, a megcsonkítatlan, a megrövidítetlen, a teljes valóságba. Egyszerű megállapítás ez, ám ellentmond a megszokott gondolatnak. így hát, hogy megvilágítsam, három estére volt szükség, éspedig nem csupán három előadásra, hanem még három vitára is, melyek az előadásokat követték. Ezeken a vitákon föltűnt nekem valami, ami nyomasztóan hatott rám. A hallgatóság nagy részét láthatóan munkások alkották, de közülük senki sem emelkedett szólásra. A fölszólalók, akik kérdésekkel, kételyekkel és különféle gondolatokkal álltak elő, jobbára diákok voltak (a városnak ugyanis híres, nagy múltú egyeteme van), ámbár mindenféle más kör is képviseltette magát. A munkások hallgattak. Csak a harmadik este végén derült fény a számomra már-már fájdalmassá vált hallgatás nyitjára. Egy fiatal munkás lépett hozzám, s így szólt: „Tudja, efféle helyeken nem tudunk mi beszélni, de ha van kedve holnap összejönni velünk, megbeszélhetnénk egyszer együtt az egészet." Magától értődőén beleegyeztem. A következő nap vasárnap volt. Reggeli után mentem a megbeszélt helyre, s ez alkalommal egymás között beszélgettünk csaknem egészen estig. Volt közöttük egy, éppenséggel már nem fiatal munkás, aki minduntalan magára vonta tekintetemet, mert úgy figyelt, mint aki egyetlen szót sem akar elszalasztani. Manapság nem gyakori az ilyesmi, leginkább még munkások között fordul elő, akiket nem a beszélő személye köt le, mint olyan gyakran a polgárokból álló publikumot, hanem mondanivalója. Emberemnek igen érdekes arca volt. Egy óflamand oltárképen, mely a pásztorok imádását ábrázolja, az egyik pásztornak van ilyen arca, annak, aki széttárja karját a jászol előtt. Igaz, a velem szemben ülő férfi nem úgy festett, mintha hasonló öröm kerítené hatalmába, arca sem volt oly derűs, mint a pásztoré a képen, de le lehetett olvasni róla, hogy figyel és elgondolkodik, s mindkettőt éppoly komótosan, mint amilyen nyomatékos módon teszi. Végül ő is megtörte hallgatását. „Nekem — magyarázta komótosan és nyomatékkai, azt a fordulatot ismételve el, melyet a csillagász Laplace, a világ keletkezéséről szóló Kant-Laplace féle teória egyik megalkotója a Napóleonnal folytatott beszélgetés során mondott volt —■, nekem az a tapasztalatom, hogy erre az 'isten'-hipotézisre nincs szükségem, hogy kiismerjem magam a világban." A „hipotézis" szót úgy ejtette ki, mintha látogatta volna annak a jelentős természetkutatónak az előadásait, aki ebben az ipari és egyetemi városban tanított, s kevéssel azelőtt, nyolcvanötévesen halt meg; ő szeretett hasonló tónussal beszélni, mikor nem zoológiáról, hanem világnézeti kérdésekről volt szó, jóllehet ő maga a természetről vallott eszméje számára nem vetette meg az „Isten" megjelölést. A férfi lapidáris kijelentése szíven ütött, mélyebb fölszólításnak és kihívásnak éreztem, mint a többit, melyet intéztek hozzám. Mindezideig, bár nagyon komolyan, mégis bizonyos lazasággal beszélgettünk. Most egyszerre szigorú és kemény lett minden. Milyen irányból feleljek, hogy megválaszoljak ennek az embernek? Egy pillanatra eltöprengtem ezen a feszültté vált légkörben. Felötlött bennem, hogy meg kellene ingatnom a természettudományos világnézetébe vetett biztonságát, mellyel egy olyan világra gondol, amelyben az ember „kiismeri magát". Milyen világ is az? 48
