Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Honsel, Bernhard - Mindszenti Valéria (ford.): Találkozások, kapcsolatok a lelkipásztorkodásban
2. Kényszermentes kapcsolat A keresztények generációról generációra mindenekelőtt a találkozás és a kapcsolat személyes bizonyítékait adták tovább egymásnak. A konstantini fordulat, az állam és az egyház összekapcsolódása óta— a középkor századaiban és az újkorban — a hierarchikus vonások erősödtek meg. Afelsőbbség iránti engedelmesség erénye lett a fő követelmény. A lelkipásztorkodás találkozás- és kapcsolat-dimenziója szinte teljesen elfelejtődött. Európában és a missziós területeken gyakran előfordult, hogy keresztény hitvallásra kényszerítettek embereket. Még ma is előfordul az egyházban, hogy az igaz- hitűséget, a vallási gyakorlatok és egyházi parancsok megtartását nyomással és szankciókkal kényszerítik ki. Ahol ezek a módszerek hatnak, ott a bizalmatlanság és a félelem légköre alakul ki, mely aláássa a szavahihetőséget, visszautasítást provokál és megnehezíti a szabad kapcsolatot Istennel és az embertárssal. Valóban meglepő, hogy mindennek ellenére minden korban akadtak hívő keresztények, akik rátaláltak Isten gyermekeinek szabadságára. Ez a történelem során a szentek életében, a reformok kezdeményezésében és a lelkes találkozásokban ragyogott fel. Korunkban sokféle kísérletet tettünk hívő keresztény életünk megújítására. A biblikus, liturgikus és ifjúsági mozgalmak a II. Vatikáni zsinaton át nyitást és áttörést eredményeztek. Mára már bebizonyosodott az amúgy mindig is érvényes igazság, hogy a sikeres kapcsolatok alapja a bizalom, a hit és a szeretet, ezek pedig szabadságra vezetnek. Ez nemcsak az emberek egymás közötti kapcsolatára érvényes, hanem az Isten és ember közötti viszonyra is. Az istenszeretetet és a hitet nem lehet elrendelni, ehhez nem elegendő az emberi akarat sem. Minderre az ember nyitottá válhat, ajándékként tapasztalhatja meg. Ha komolyan vesszük, hogy a keresztény hit lehetőségének feltétele a szabadság, ebből a lelkipásztorkodás számára súlyos dolgok következnek. A keresztény lelkipásztorkodás központi törekvése ma is az, hogy hirdessük Isten országát, megnyissuk az emberek szívét, rámutassunk Isten jóságára és felénk fordulására. Ez ma is a találkozásokon és a kapcsolatokon keresztül történik — vagy éppen nem történik meg. 3. A nyílt vita, mint a béke előmozdítója Ha a lelkipásztorkodás találkozás, akkor a nézeteltérés és a vita — ellentétben a konfliktussal — nem zárható ki belőle. Ha nyílt és őszinte módon zajlik, akkor az emberek megtapasztalhatják saját identitásukat és másságukat. Ez a feltétele az érett és szabad döntésnek és Krisztus-követésnek. Ha a nézeteltérések elől kitérünk, akkor nem a kiengesztelődést és a békét szolgáljuk. A béke gyakran a nyílt viták gyümölcse. 4. Kapcsolat és gyógyulás az egyházon kívül Találkozás és kapcsolat az egyházon kívül is történik. Ha kölcsönös tiszteletben és szabadságban zajlik le, akkor gyógyuláshoz is vezethet. Úgy vélem, hogy sokan kapnak segítséget és nyernek gyógyulást a tanácsadásban és a terápiában. Az orvos, a terapeuta és a lelkipásztor hivatása közel esik egymáshoz, évezredeken keresztül sok vallásban egy személyben összpontosult. A Jézussal való találkozásban történő gyógyulások az Evangélium szerint Isten emberszerető gyógyításának jelei. Korunk technikai és látszólag tökéletesen irányított világa sok ember számára a kapcsolatok hiányát, a magányt és a szenvedést eredményezi. 240
