Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Plate, Manfred - Mártonffy Marcell (ford.): Merre tart a katolikus egyház?
csakugyan átélhették e drámai zuhanást. A szeretet csalódása gyűlöletbe, hovatovább hitetlenségbe, a hit tisztaságának frissen felébredt vágya elvtelen közömbösségbe csapott át. A zsinat utáni időszakban egyik-másik teológus élete is szomorú, sőt tragikus fordulatot vett. Őket pedig hívők milliói követték, hasonló lelkiállapotban. Kétségtelen, hogy e következményektől sok püspök és teológus, de a pápa és a római kúria is megrettent. Azt hitték, a „gátszakadást" erős falakkal, újabb rendeletekkel kell megakadályozniuk. Biztos mederbe kívánták terelni az egyház szerteáradó vizét. Minden vallásban megfigyelhetőkhasonló ellenintézkedések, gyakran határozott fundamentalista beütéssel, a modem kor „disszidens szabadcsapataival" (Ida Friderike Görres) szemben. Különutas karizmák A katolikus egyházról azonban kijelenthetjük, hogy ilyen értelemben sem helyi, sem római vezetői nem tekinthetők fundamentalistáknak. Egyikük sem afféle Khomeini. A zsinat talaján állnak, noha a fejlődést szívesen mérsékelnék és korlátoznák. Mégpedig lehetőleg „felső vezérlés", szabályozás útján, mindent egy kézben tartva. Nagy fokú bizalmatlansággal tekintenek a népakaratban megmutatkozó „rációra" és egy-egy püspök önálló kezdeményezéseire. Pedig beláthatnák, például a 19. század egyháztörténetét tanulmányozva, hogy Isten lelke nem állt mindig az intézmény oldalán, és a karizmák sokszor a maguk útját járták. A katolikus egyház jelenlegi helyzetében sok múlik azon, hogy a központ tisztségviselőinek sikerül-e bizalmukba fogadniuk az immár felvilágosultabb bázist, vagy ellenkezőleg: egy kiskorú nép fundamentalista támogatására számítanak. Figyelemreméltó tanulmányában* a teológus Bernhard Häring úgy vélekedett, hogy az egyház jövőjének záloga nem egy „álompápa", aki egyetlen éjszaka leforgása alatt mindent megváltoztat s végre az „alulról szerveződő" egyház összes óhajának eleget tesz. Inkább azt kellene megfontolnunk, hogy Isten „még a bíborosi kollégium legkonzervatívabb tagjait" sem „hagyja el" (mint azt a lázongok közül többen feltételezik). „Ők is szeretik az egyházat..." Célját téveszti az a fajta gyanakvás, hogy a római kúriát kizárólag a klerikális hatalmi ösztön élteti, s tagjai fagyos lelkű nagyinkvizítorok módjára elárulták Jézus tanítását, az Evangélium jézusi arculatát. Aki így gondolkodik, az ideológiára ellenideológiával felel, márpedig ezzel nem sokra megyünk. Häring így összegzi álláspontját: „Már nem az a kérdés, kié a hatalom, hanem az, hogy ki szolgál jobban... S ez többek közt arra indít, hogy még a nemszeretem egyházi hatóságoknak is „égő parazsat rakjunk a fejére" (Róm 12,20-21), azaz ne hagyjuk, hogy legyőzzön a rossz, hanem az ellenséget nem ismerő, tántoríthatatlan szeretet útján mi győzzük le jóval a rosszat. Jézus nemcsak irgalmas volt Mi panaszunk lehet manapság a római kúriára, egynémely püspökre, az egyházban II. János Pál kormányzása idején uralkodó széljárásra? Első helyen talán a modernségtől való félelmet és, általánosságban, a szabadságfóbiát nevezhetnénk meg. Az érett emberi szabadságnak persze nemcsak szép és kellemes vonásai vannak — ezt a liberális nyugati társadalmak is tanúsítják. Isten azonban szabadságra hívott meg: világunkat, társadalmunkat, a hithez és a kinyilatkoztatáshoz fűződő viszonyunkat szabadon kell kialakítanunk. A kereszténység főparancsa — az Isten- és emberszeretet — csak szabadon teljesíthető. Ha tehát Isten a szabadság kedvéért a tévedést és a rosszat is megengedi, akkor egyházában nekünk is meg kell végre tanulnunk, hogy a ’ Jelen számunk előző írásáról van szó. 233
