Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Plate, Manfred - Mártonffy Marcell (ford.): Merre tart a katolikus egyház?
felnőtt hithez eretnekség, tévedés, mi több: bukás, hitehagyás és rosszindulatú egy- házellenesség is társulhat. Hit dolgában az ember nem kényszeríthető, sem külső erővel, sem belső eszközökkel (a lelkiismeretére gyakorolt nyomással). Az újkori szabadságeszme — a korlátlan liberalizmus — kritikusaival annyiban feltétlenül egyet kell értenünk, hogy a tévedés bűnéből nem kovácsolható erény, s a vallási közömbösség nem válhat eszménnyé — még a történeti Jézusra, az ő „gyakorlati vallásosságára" hivatkozva sem. Jézus nem csupán irgalmas, mindent megbocsátó pásztor volt, hanem tanító is. Kemény beszéde döntésre szólított fel: higy- gyünk benne és az igazságban. A szabadságtól azonban nem félt. A hamisítatlan hit megőrzéséért aggódó egyházi előírások, ha pusztán a lelkiismereti szabadságtól való félelem szülte őket, rossz ügyet szolgálnak. A teológiában jártas, korunk tudásszintjén álló keresztények joggal furcsállhat- ják, hogy a római egyházvezetés hivatalos és felelős teológusai mily kevéssé veszik figyelembe korunk általánosan elfogadott szellemi eredményeit, mondjuk a szent- írásértelmezés terén vagy a történelmi források kezelésének kérdésében. A vatikáni dokumentumok dagályos nyelvezete ma már kevésbé életidegen ugyan, mint XII. Piusz pápa idejében, de még mindig inkább barokkos: alig emlékeztet a Krisztus utáni 3. évezredre. Vajon a római kúria mikor tárja ki kapuit — a zsinat szellemében — a jelen tudathorizontja előtt? Hogy csak egyetlen példát említsünk: az „aggiorna- mentó"-ból az új római katekizmusba is kevés szorult. Minden püspök hittanító Utalnunk kell arra is, miként próbálkoznak még napjainkban is azzal, hogy az egyházi tanítóhivatal és a teológiai kutatás párbeszédét egyirányú utcába tereljék, pontosabban felülről lefelé szabályozzák — elég, ha a teológiai tanárok kinevezésére, a kegyvesztett professzorok megregulázására, a tanítóhivatalnál folyó eljárásokra gondolunk. Nyilván nem mindenkit ítéltek el alaptalanul azok közül, akiktől megvonták a tanítási engedélyt. A teológiai kutatás szabadsága nem lehet határtalan. Az egyházi tanítóhivatal eljárásmódja azonban, éppen ezért, áttetszőbb, nyíltabb is lehetne. Az utóbbi évtizedekben főként az erkölcsteológia terén honosodott meg olyan stílus, amelyet immár tarthatatlannak érzünk. Ilyen és más esetekben különösen is bosszantó a helyi püspökök mellőzése. AII. Vatikáni Zsinat szerint valamennyi püspök a hit tanítója, mégpedig sajátos apostoli hatalmából fakadóan (s nem azért, mert a pápa alattvalója). Zavarba ejtő, hogy ezt a tényt a világegyház központi vezetése az utóbbi években egyre kevésbé vette figyelembe. Ismét Rómában döntenek olyasmiről, ami a helyi egyházak hatáskörébe tartozik — nemritkán meg sem hallgatva az illetékes püspök véleményét és figyelmen kívül hagyva a helyi körülményeket. Az eredmény: elszomorító és tűrhetetlen helyzetek sora. Félreérthető volna, ha az egyház demokratizálásáról szólnánk. A római katolikus egyház azonban helyet kell, hogy biztosítson — miként előbb-utóbb meg is teszi — a szaktudáson alapuló, szabályozott felelősségmegosztásnak, nemcsak a püspökök és a teológusok, hanem Isten egész népe körében. Bizonyos, hogy a dialógus szelleme, amely immár magától értődőén hatja át számos plébániai közösség és egyházmegye életét, a római kúriában is jelentős reformokhoz vezetett: többek közt nemzetközivé alakult a bíborosi testület és létre hívták a világ püspökeit tömörítő szinódust. Ám a folyamat nem állhat meg, a pozitív kezdeményezések folytatásra várnak. A papok és világiak közreműködése a püspökök kinevezésében, vagy a pápaválasztás módjának megváltoztatása — például a helyi egyházak küldötteinek bevonásával — még késlekedik. Számos kérdésben, így a papi nősülés vagy a női papság kérdésében, nem születik olyan gyors megoldás, mint némelyikünk vélné. 234
