Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Plate, Manfred - Mártonffy Marcell (ford.): Merre tart a katolikus egyház?
Mit tegyünk mármost, hogy ismét olyan egyházzá legyünk, amely minden nézetkülönbség dacára az egység és a szeretet, a közösség és a kommúnió jele? Nem pusztán intézményes nehézséggel kell szembenéznünk — az egyház jelenlegi állapota magát a hitet veszélyezteti. Nem kis részben a felsorolt problémák idézik elő a hit gyengülését: korunk hitfogyatkozását, amelyet gyermekeinknél és a nyilvánosság színterein is tapasztalhatunk. A jelenség mindnyájunkat érint. Beszélnünk kell tehát róla és fel kell tennünk a kérdést: miként szüntethető meg e bénító állapot? Pillantásunkat elsőként a katolikus egyház legfelső, központi vezetésére vetjük: szorongató helyzetünkért Róma is felelős. Nem fordulunk szembe a római kúriával, a vatikáni hatóságokkal és hivatalokkal. A pápának, akiről szilárdan valljuk, hogy Péter utóda, szüksége van rájuk; másként hogyan irányíthatná a katolikus világegyházat? Nem szeretnénk szétforgácsolódni, már-már független nemzeti egyházakra szakadozni. Az egyetemes közösség — a világegyház kommúniója — feltétlen érték. Olyan pápát sem akarunk, akinek meg volna kötve a keze, aki csak „primus inter pares"-ként tevékenykedhetnék: mint egyenrangúak közt az első. Azsinati döntések Nyugaton olyanná alakították a pápaság arculatát, amilyennek ma ténylegesen és teológiailag megmutatkozik. Visszalépnünk felesleges volna. A müncheni teológus, Peter Neuner egyháztanában (Glaubenswege [Utak a hithez]) a következőket olvashatjuk: „Az összezsugorodott világban, amely kétségbe vonja a kereszténységet, s amelyben az egyházat az emberiség egysége váltja fel, az egyetemes közösséget irányító hivatal jelenléte nemcsak, hogy elképzelhető, hanem sürgetően szükséges is." Róma azonban nem maradhat a régi, különben a hit látja kárát. A bőrünkön érezzük, ráadásul mind gyakrabban, hogy az erőszakolt tekintély olaj a tűzre. A katolikusok közül sokan — főként a fejlett országokban, ahol teret hódított a modem öntudat és a demokrácia — már nem hajlandók elfogadni a rájuk nehezedő nyomást, amely szerintük egyoldalú és indokolatlan. Komoly közvéleménykutatások adatlapjain minduntalan megdöbbentő kijelentésekkel találkozhatunk. A belső tiltakozás nem egyszer olyan mértékű, hogy — vallási tekintetben — a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Akik így tesznek, azok szemében az intézményes egyház szinte valamennyi megnyilvánulása fölösleges és káros. Sokan pedig, bár öröklött hitüket nem adják fel, kilépnek az egyházból. Egyházi szolgálatban álló férfiak és nők is hangoztatják, hogy a hit jövője az „egyház utáni kereszténység". És szabadulni igyekeznek az úgymond elaggott intézmény lelki béklyóiból. Kisközösség vagy szekta? Nem hinném, hogy vallási szempontból célravezető volna az intézménytől való kiábrándult, kedveszegett, esetleg dühödt elfordulás, vagy akár a kollektív visszahúzódás valamely ezoterikus körbe. Előszeretettel emlegetjük a „bázisközösségeket", de az egyházról leszakadt csoportoknak vajmi kevés köze van a szó eredeti jelentéséhez: az alaphoz, amelyre világunkban a megújult összegyház és kereszténység épülhetne. Tapasztalatunk és a történelem egyaránt arról tanúskodik, hogy a középponttól, Krisztus Testétől túl messzire távolodó vallási mozgalmak felszívódnak a homokban, vagy éppen szektává merevednek. Akárcsak a hierarchia, legfeljebb más formában. A zsinat óta eltelt harminc év további fejleményt is hozott. Johann Baptist Metz mondta egyszer: a felnőtt keresztényeknek „nem könnyű megtanulniuk, hogy egyenes derékkal járjanak. Ez csak botlások, sőt bukások" árán lehetséges. Azoknak, akik „alulról" kezdeményeztek lázadást az egyházi tradicionalizmus és dogmatizmus ellen, A testvéri közösség feltétlen érték 232
