Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Plate, Manfred - Mártonffy Marcell (ford.): Merre tart a katolikus egyház?
legveszedelmesebb méreg! A népek Apostolának szavai szerint: „Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak" (Ef 5,16). A jövőbe vetett reményteljes pillantás és a jelen pillanataink reményteljes megragadása elválaszthatatlanul összetartoznak. Más szóval: hinnünk kell az egyház jövőjében! Valamennyien nagy lépéseket tehetünk afelé, hogy közelebb jussunk az egyház eredeti, ősi formájához, melyet Krisztustól örököltünk, s ezáltal fokozatosan hasonlóvá váljunk hozzá. De ez az életnek minden síkján bátorságot is tételez fel. Célkitűzésünk kell, hogy legyen megajándékozni bizalmunkkal egymást, püspökeinket, különösen azokat, akik már rést ütöttek a jövő alakításában, de azokat is, akik még vonakodnak, bizalmatlankodnak, vagy elutasítók. Arról van szó, hogy hitünknek és buzgóságunknak titokzatos bensősé- gességét az Evangélium szellemében végbemenő alapvető változás érdekében egyesítsük, még akkor is, ha alkalmasint néhány ütést kell érte elviselnünk. A visszaesés újabb haladás serkentőjévé válhat. Példaként áll előttem az Echternach-i „bakugró körmenet" modellje: minden egyes visszalépés után közvetlenül két-három előrelépés. Estemach luxemburgi búcsújáróhely. Híres a XI. századból származó bencés apátságáról, ahol pünkösd hetében Szent Willibrord tiszteletére érdekes, talán egyedülálló körmenet van szokásban. A résztvevők négyes sorokban, muzsikaszó mellett három nagy előre-, és két hasonló visszaugrással közelítenek a templomban a Szent sírhelyéig. (A fordító megj.) Forrás: Kathpress-Info Dienst, 1995 április 30. Fordította: Kis György Manfred Plate MERRE TART A KATOLIKUS EGYHÁZ? Kérdések a római kúriához és Isten népéhez Nekünk, katolikusoknak sokat jelent a pápa, Róma püspöke, aki egyházunkat a világ püspökeivel együtt kormányozza. Rómában százezrek keresik fel évről-évre. A katolikus egyház nem monarchia, s a pápa nem urunk és parancsolónk — de nem is demokrácia, melyben minden hatalom letéteményese a nép. Hiszen Isten népe nem önmagára hallgat, nem saját óhajának engedelmeskedik, hanem Krisztusnak. S megtanulhattuk a történelemből, hogy szükség van felhatalmazott tanítókra és pásztorokra, ha nem akarjuk, hogy a sokféle emberi vélekedés közepette veszendőbe menjen Krisztus tanítása. A pápa és a nép viszonya azonban régóta kiegyensúlyozatlan. A katolikusok különböző csoportjai között megszűnt az összhang, az egyetértés. A bizalmatlanság, sőt a lázadás lelkülete jellemzi hívők, papok, teológusok széles rétegeit, nemritkán a püspököket is. A tanítóhivatal pedig „felülről", központilag próbál irányítani, tekintet nélkül a hívők véleményére és meggyőződésére, mereven és a valóságtól elrugaszkodva, inkább a hagyományt, mint a párbeszédet és a jövőt tartva szem előtt. Közben pedig — „alulról" —berzenkedés, olykor gyűlölködés kísér minden egyházi megnyilatkozást; közöny és gátlástalan élcelődés, ami aligha fakad evangéliumi lelkületből. A jóindulat olykor még tekintélyes teológusok nézeteiből és szó- használatából sem hallható ki. De éppoly visszatetsző, amikor „odafent" részben visszavonják a II. Vatikáni Zsinatot, fittyet hánynak a kollegialitásra, a párbeszédre. A rossz progresszizmussal rossz integrizmus felesel. 231
