Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Molnár Ferenc: Diakónia - diakonátus - diakónus
diakonátus bevezetésének legtöbb támogatója az akut paphiánnyal küzdő kontinensek püspökei közül került ki. Heves vitát váltott ki a celibátus kérdése is. Ugyanakkor új szempontokat is bevontak az érvelésbe: a diakonátus bevezetése mellett szól, hogy a diakónusok az összekötő' híd szerepét tölthetik be a papok és a hívók között. Sokan úgy foglaltak állást, hogy egyetlen püspököt sem lehet kényszeríteni a diakonátus bevezetésére, de meg kell adni a lehetőségét. A második ülésszak hossszú, heves vitái azonban az ülésszakot lezáró próbaszavazáson meglepő eredményt hoztak: 2120 zsinati atya közül 1588 helyeselte, s csak 525 utasította el az állandó diakonátust. Ekkor már a szavazatok háromnegyed része egyetértő volt. A végső kérdések eldöntését a harmadik üléssszak (1964) hozta meg. Az első szavazáson az atyák 2055 igen szavazattal 94 ellenében képviselték, hogy a diakonátus szentség. A második kérdésre, az állandó diakonátus bevezetésének lehetőségére 1903 igen szavazat állt 22 nemmel szemben. Érettebb korú nős férfiak diakoná- tusra engedésére 1598 atya szavazott igennel, 629 nemmel. A fiatalabb nős férfiak diakonátusra bocsátását azonban 1364 nem szavazattal 839 igen ellenében elutasította a zsinat. 1964. november 19-én került sor az „Egyházról" szóló egész szkéma szavazására: 2134 igen állt szember 10 nemmel. Az ünnepélyes kihirdetést megelőző újbóli szavazáson a nemleges szavazatok aránya 3-ra csökkent. Igaz, hogy a paphiány mint fő érv alapján, de a zsinat döntött az állandó diakonátus bevezetésének lehetősége mellett, a hivatal gyakorlását lehetővé tette érettebb korú házas férfiaknak is, s ami a diakonátust mint diakóniát szemlélők szemében a legfontosabb volt, a zsinati szövegekben búvópatakként bentmaradtak az eredeti, a szentírási-ősegyházi diakonátus felújítását lehetővé tévő gondolatok is. Ilyenformán nyitva maradt az út az eredeti, az egyház gazdagodását, az egyházközségek diakonális megújulását célzó elképzelések megvalósítása előtt. A diakonátusról szóló fő szöveg a LG 29. pontja: „A hierarchia alsó fokán állnak a diakónusok. Ok nem papságra, hanem szolgálatra kapják a kézfeltételt. Szentségi kegyelemben megerősödve szolgálnak Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában." Hasonlóan fontos kijelentést tartalmaz a Christus Dominus kezdetű határozat a püspöki szolgálatról: „A püspököké ugyanis az egyházirend teljessége, tőlük függenek hatalmuk gyakorlásában mind az áldozópapok... mind a szerpapok, akiket szolgálatra szentelnek fel...," (CD 15) Az eredeti diakonális szándékot őrzi a Határozat az egyház missziós tevékenységéről is: „Hasznos lesz ugyanis, ha azok a férfiak, akik ténylegesen diakónusi szolgálatot teljesítenek, mert mint katekisták az isteni igét hirdetik, a plébános vagy a püspök nevében a távoleső keresztény közösséget vezetik, a szociális és karitatív szervezetekben a jótékonyságot gyakorolják, megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által, és közelebb lépjenek az oltárhoz, hogy a diakonátus szentségi kegyelmeivel hatékonyabban tölthessék be tisztüket." (AG 16) Beszédes a Határozat a keleti katolikus egyházakról is, hiszen itt egyértelmű, hogy nem a paphiány indokolja a diakonátus újrabevezetését, hanem az egyháznak az a sajátos gazdagodása, amit a hierarchia kiegészülése jelent: „A zsinat azt kívánja, hogy az állandó diakonátus intézményét állítsák vissza ott, ahol már feledésbe ment, és így támadjon új életre a keleti egyházakban az egyházi rend ősi fegyelme." (Kiemelések tőlem. M.F.) 213
