Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Molnár Ferenc: Diakónia - diakonátus - diakónus
lása külön erre a feladatra rendelt hivatalviselőt kíván. Ez a hivatalviselő a diakónus, aki a szolgáló Krisztus szentségi megjelenítője az egyházban és a világban. ál A zsinat összehívása és a diakonátus előterjesztése XXIII. János pápa 1959-ben hirdette meg a II. Vatikáni zsinatot. Ekkorra már létezett a diakonátusi körök nemzetközi összefogása, széles körben ismert volt a diakónia és diakonátus teológiája, elérkezett a nagy lehetőség a karizmatikus kezdeményezés nyilvánosság elé tárására. A diakonátus újjáélesztésének lehetőségét — Hannes Kramer szavait idézve — „sok mélyen keresztény ember is őrültségnek, puszta utópiának minősítette". 1961-ben a diakonátusi körök közzétettek egy írást „És ők rájuk helyezték kezüket" címmel, majd 1962 májusában a diakonátus ügyének pártfogóival együtt kérő levelet intéztek a világegyház püspökeihez a diakonátus ügyének napirendre vétele ügyében, s a zsinati atyák kezébe adták a restaurációt előkészítő szellemi munka gyümölcsét, a Diaconia in Christo gyűjteményes kötetet Karl Rahner latin nyelvű ajánlólevelével együtt. A résztvevők visszaemlékezései szerint a mozgalomnak nem sok esélye volt arra, hogy a zsinat a diakonátusi az általa szándékolt értelemben tárgyalja. S ekkor következett be az a fordulat, amelynek hatására a diakonátus „átment" ugyan a zsinaton, de ami a mai napig is sok elméleti és gyakorlati nehézséget okoz. Ez pedig nem más, mint az, hogy a diakonátus újrabevezetésének legfőbb érvévé a paphiány felvetése lett. A diakonátus újrabevezetésén fáradozó teológusok, „diakónusi hivatások", püspökök, bíborosok (köztük Döpfner német, Landazuri-Ricketts perui, Suenens belga, Richaud francia, Seper jugoszláviai, később római) a diakonátust az egyház gazdagodásának, a forrásokhoz való visszatérésnek, az egyházközségek elemi, diakonális megújulásának tervezték, nem pedig kényszerűségből elfogadott kisegítésnek, a paphiány miatti kompromisszumnak. Mint láttuk, a diakónia és a diakonátus korábbi, spontán újrafelfedezése során a paphiány nem játszott szerepet. e/ A paphiány mint fő érv és az eredeti elképzelések „harca" és szintézise a zsinaton7 E tanulmány keretei nem engedik, hogy részletesen bemutassam a zsinati ülésszakok vitáit. Néhány tényt, adatot azonban mégis ismertetek, hogy az olvasó megértsen valamit abból a csodálatos folyamatból, az állandó diakonátus visszaállításából, amit II. János Pál pápa „a Szentlélek működése nagy és látható jelének" nevezett.8 Az első zsinati ülésszakon az „Egyházról" szóló szkéma meg sem említette a diakonátus kérdését. A második ülésszakra (1963) átdolgozott szkémában már szerepelt a diakonátus a következő formában: „A jövőben a diakonátust mint a hierarchia önálló és állandó fokozatát lehet gyakorolni, ha az egyház ezt bizonyos területeken, vagy akár mindenütt lelkipásztori okokból tanácsosnak tartja. Ezekben az esetekben az egyházi hatóságok feladata lesz eldönteni, hogy a diakónusok celibátusra kötelezettek lesznek vagy sem." Lehetetlen az ülésszak vitáit, vagy akár csak a vezérszónokok néhány gondolatát idéznünk, de néhány számadat ismertetése elengedhetetlennek tűnik. Ximenes Henriques püspök adatai szerint 45 atya szólt 759 nevében a diakonátus bevezetése mellett, 25 atya pedig 82 nevében ellene. Érintették a teológiai kérdéseket is: a diakónusszentelés szentség, amely a hivatáshoz kegyelmet és karizmát ajándékoz. A diakónus is részesedik a püspöki teljhatalomból. Az viszont, hogy a paphiány nem a diakonátus visszaállításának igazi indoka, alig került szóba. Érthető okokból a 212
