Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Molnár Ferenc: Diakónia - diakonátus - diakónus
A diakónia újrafelfedezéséből logikusan és rövidesen következett a diakónusi rend jelentőségének az újrafelfedezése. Afreiburgi szociálismunkás képzésben részt vevő fiatalok egy csoportja Hannes Kramer vezetésével 1950-től tudatosan foglalkozott a diakonátussal. Élethivatásukban, a segítő foglalkozásban az evangéliumok és az ősegyház diakónusait vélték felfedezni. Diakónuson a szolgálni jött Diakónus- Krisztus szellemében munkálkodó embert értették.5 A második ilyen kört ugyancsak Hannes Kramer alapította Münchenben. Majd sorra-születtek az ún. diakonátusi körök (Köln, Trier, Lyon) a diakonátus megújításának tanulmányozására. c/ A téma teológiai kidolgozása Az alulról jövő, „laikus" kezdeményezéseket a diakonátus megújítására jeles teológusok tették teológiailag „szalonképessé". Gazdag irodalmi tevékenység kezdett kibontakozni a témában. 1953-ban jelentette meg W. Schamoni a „Familienväter als geweihte Diakone (Családapák mint felszentelt diakónusok) című könyvét. 1959-ben a bécsi Herder adta ki Josef Homef „Kommt der Diakon der frühen Kirche wieder?" (Visszatér az ősegyház diakónusa?) című könyvét, amely az 1949-től publikált cikkeit tartalmazta. (E könyvet 1962-ig öt nyelven is kiadták.) Ezt követte 1962-ben Karl Rahner és Herbert Vorgrimler szerkesztésében a máig is mértékadó mű, a Diaconia in Christo. A kötet egészében a diakonátus felújítása mellett foglalt állást, de helyt adott az ellenvéleményeknek is. A tanulmánykötet legnagyobb jelentősége az volt, hogy tudományos alapossággal kidolgozta a diakónia és a diakonátus bibliateológiai, patrisztikai, dogmatikai alapjait, egyháztörténelmi, jogi vonatkozásait. E tanulmány keretei között nincs lehetőség a diakonátus és a diakónia bibliateológiai alapjainak kimerítő ismertetésére. Az Újszövetség figyelmes olvasója azonban kiolvashatja az evangéliumokból, hogy az ősegyház mennyire fontosnak tartotta a diakónia gyakorlását. A tanítványok Jézus egész életét, földi működését diakóniának, szolgálatnak tekintették, s tudatában voltak, hogy Jézus minden követőjét erre a szolgálatra hívta (Mk 10,42; Lk 22,26-27). Az evangéliumok szóhasználatában a diakonein (szolgálni) szó nem korlátozódik az asztal szolgálatára, hanem a szükséget szenvedő embertárs szolgálatát jelenti Krisztus tanítása és az ő mértékadó szolgáló szeretete szerint. Máté evangéliumában az utolsó ítélet mércéje is a szegények, a legkisebbek szolgálata lesz (vö. 25,44-45). Szent Pál leveleiből tudjuk, hogy a püspökök és presbiterek mellett a diakónusok is milyen fontos szerepet töltöttek be a közösségek életében. A Csel 6,1-7-ben leírt 7 „diakónus" megválasztása nem csupán a diakonátus alapításátbeszéli el, hanem arról tanúskodik, hogy az apostolok a Krisztustól kapott teljhatalom és feladat gyakorlására munkatársakat választottak. A diakónusoknak „kiosztották" a konkrét felebaráti szeretet gyakorlását, mert belátták, hogy egyidejűleg nem tudják ellátni az ige, a szentségek és a szegények egyaránt fontos szolgálatát. Ugyanakkor az Apostolok Cselekedetei arról is tanúskodik, hogy a diakónusok nemcsak az asztal szolgálatát látták el. István beszédéből kitűnik, hogy gyakorlott katekéta volt (Csel 7,2-53), Fülöp Szamáriában a helyi közösséget vezette (Csel 8,4-13), missziós munkát folytatott, keresztelt (Csel 8,26-40). Röviden, a végsőkig leegyszerűsítve a diakonátus lehetőségét kutató teológusok és elkötelezett világiak számára a Szentírás és az ősegyház életének tanulmányozása az alábbi tanulsággal szolgált: Krisztus egyházában a diakónia gyakorlása a közösség olyan fontos és lényegi életmegnyilvánulása, hogy állandó és folyamatos gyakorb/ A diakonátus újrafelfedezése az egyházban 211
