Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Molnár Ferenc: Diakónia - diakonátus - diakónus
Molnár Ferenc DIAKONIA — DIAKONATUS — DIAKÓNUS Az ősegyházban virágzó diakonátus intézménye csaknem 1500 év óta az egyház életében csekély szerepet betöltő átmeneti fokozattá vált a papszentelés előtt. A diakonátus a papképzés részévé, a papi lelkiség alakításának eszközévé vált, az egyházi közösséget nem gazdagították a többnyire papnevelő intézetekben továbbtanuló diakónusok sajátos szolgálataikkal. Ali. Vatikáni zsinat felújította a diakoná- tust mint önálló hivatást és állandó életformát. A diakonátus újrabevezetését századunkban szinte példa nélküli „sikertörténetnek" is értékelhetjük, hiszen a felújítását szorgalmazó első gondolatok felbukkanása és a konkrét szabályozást jelentő pápai motuproprio megjelenése között alig több, mint 30 év telt el. Az első öt állandó diakónust 1968-ban szentelték, számuk az azóta eltelt 27 év alatt csaknem elérte a 21.000 főt. A „sikerintézménnyel" kapcsolatban azonban a zsinat gyümölcse felett érzett öröm mellett súlyos, aggasztó kérdések is felmerülnek, amelyek komoly megfontolásra tarthatnak igényt mindenütt—így hazánkban is —> ahol a közelmúlt történelme miatt a jövő feladatai közé tartozik az állandó diakonátus bevezetése. Nem tekintem jelen írásom feladatának sem a diakonátus teológiájának vázlatos ismertetését, sem a világegyház idevonatkozó helyzetének részletes bemutatását. A Nemzetközi Diakonátusi Központban (IDZ) szerzett személyes tapasztalataim, a nemzetközi szakirodalom tanúsága és a diakonátussal foglalkozó konferenciák azonban arra figyelmeztetnek, hogy a diakonátusmozgalomban bizonyos identitás- válság, értékek elbizonytalanodása, fontos súlypontok áthelyeződése figyelhető meg azokban az országokban, egyházmegyékben, ahol a diakonátus bevezetését nem kíséri kellő teológiai reflexió, elméleti tisztázás. Remélem, hogy a világegyházban már túlhaladott, a diakonátus bevezetésének gyermekbetegségeihez tartozó néhány jelenség értelmezése segíti az állandó diakonátus magyarországi bevezetésének rendkívül időszerű kezdeti lépéseit. Az állandó diakonátus helyzete a magyar egyházban A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1986. március 25-én kelt határozatában engedélyezte az állandó diakonátus bevezetését.1 A döntésnek az ezt követő öt évben nem sok eredménye lett, hiszen 1991-ben még csak 3 felszentelt diakónus volt Magyarországon. A püspöki kar 1990-91-ben tűzte ismét napirendre a diakonátus kérdését. Az Országos Lelkipásztori Intézet közreműködésével született egy hosszabb, a diakonátus teológiáját és gyakorlati kérdéseit taglaló dokumentum, amely ugyan nem emelkedett törvényerőre, de szélesebb körben ismertté vált.2 Ennek a dokumentumnak és az 1991-ben Budapesten tartott Nemzetközi Diakonátusi Tanulmányi Napoknak köszönhetően megnőtt az érdeklődés a diakónusi szolgálat iránt. 1995 közepén már 27 állandó diakónus működött az országban3, s mintegy 30 további érdeklődőről van tudomásunk, akik komolyan foglalkoznak a szentelési kérelemmel. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye szinódusának határozatai az állandó diakonátusról valószínűleg élénkítőleg hatnak majd a hivatások ébredésére. A dinamikus számbeli növekedés ellenére a magyar diakonátusmozgalom elgondolkodtató nehézségekkel is küszködik. Sok probléma forrása, hogy elkezdődött az állandó diakónusok szentelése és szolgálatba állítása anélkül, hogy elindult 209
