Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Közösségben Istennel - egymással
dúlt a liturgia megújítása: elkészült a szentmise új rendje, új igeliturgiája, a szentségek megújított szertartása, a zsolozsma új formája, a templomok belső terét átrendezték az új előírásoknak megfelelően. A gyakorlat azonban elmaradt a célkitűzésektől. A Szentírás ugyan valóban nagyobb szerepet kapott a liturgiában, a vasárnapi szentmisék három évre osztott olvasmányos rendje (három olvasmánnyal!) sok helyütt elevenebbé, vonzóbbá tette a mise tanító részét — ha sok is a késve érkező miséken, de már csak elvétve akad olyan hívő, aki tudatosan csak a Hiszekegyre toppan be, s áldozás után már el is siet a templomból. A szentségi élet megújulása azonban sajnos nem tartott lépést a Szentírás értékének újrafölfedezésével. A Magyarországon eddig lezajlott két egyházmegyei szino- dus tapasztalata is azt mutatta, hogy a lelkipásztori tevékenységnek egyik legfontosabb, de legnehezebb s talán legkevésbé megnyugtatóan megoldott része a hívek szentségi pasztorációja. A hívek nagyrésze vagy elsősorban külsőséges ceremóniát lát az elsőáldozásban, bérmálásban, esküvőben, de még a keresztségben is, vagy pedig fölöslegesnek tartja, hogy a szentségben részesüljön („ha egyszer már megbántam a bűnömet, miért kell még meggyónnom", hallhatjuk nemegyszer a kifogást). S a teljesség kedvéért hozzátehetjük az önkritikus megjegyzést is, hogy bizony akárhányszor rutinszerűen, elsietve, csak külsőséges formaságként történik a szentségek „kiszolgáltatása" — semmiképpen sem a hívő közösség ünnepi istentisztelete tehát, ahogyan a zsinat kívánná. Hozzájárulhatott a szentségek vételének kiüresedéséhez az is, hogy túlságosan hangsúlyoztuk azoknak a kiszolgáltatótól független, ex opere operato hatását, elhanyagolva a szentséget fölvevőnek (és kiszolgáltatónak!) szükséges előkészületét, tehát az Isten kegyelmével együttműködő ember szerepét (ex opere operands). A szentségi élet erősödésének fontos eleme lehet azok közösségi jellegének fölfedezése. Mindegyik szentség megújított szertartása hangsúlyozza, hogy a szentségi ünneplésnek (= a szentség „kiszolgáltatásának") közösségben kell történnie. Nem csupán a szentséget fölvevőnek válik lelki gazdagodására, hanem erősíti a keresztény közösségnek, Krisztus Misztikus Testének életét is. Rembert Weakland, az amerikai Milwaukee érseke egy közelmúltban tartott előadásában ironikus, de szemléletes hasonlattal így érzékeltette szentségi pasztorációnk eltorzulását: „Az Egyesült Államok egyházának nagy mintája a McDonald lett: önkiszolgálás, alacsony árak, gyors fogyasztás. Nincs szükség a közösségre".12 Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egyházunk megújuljon a zsinat szellemében, s az individuális igényeket kielégítő szolgáltató intézményből igazi, az Isten szent titkait ünneplő s az ő kegyelméből a szentségek által is táplálkozó közösséggé legyen. 5. A világ evangelizálása és szolgálata Az egyház „sacramentum mundi": Krisztus küldetésében az egész világ üdvösségét kell szolgálnia. „Bensőséges és szoros közösségben" áll a világgal (GS 1.). De nem uralkodni kíván fölötte, nem magába olvasztani azt — a zsinat egyértelműen kinyilvánítja a földi dolgok, a világ, a társadalom viszonylagos autonómiáját. Küldetését az egyház szolgálatnak tekinti: együtt érez az emberiség nagy családjával, s elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének bizonyságául párbeszédet kezd vele a világ alakulásáról, az embert gyötrő kérdésekről, hogy erőihez képest előmozdítsa az emberi fejlődést, segítse az emberek közösségének megújítását (GS 2.). A zsinat egynek érzi magát a világgal: „együtt menetel az egész emberiséggel, a földi sorsban osztozik a világgal, és kovásza vagy éppen lelke a társadalomnak, amely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban, és átalakuljon Isten családjává" (GS 40.) A konstitúció sorsközösségünk alázatos vállalására utal: a keresztények is 205
