Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Közösségben Istennel - egymással
törékeny, bukdácsoló emberek, kincsüket törékeny cserépedényben hordozzák, az emberi történelem mindig zavaros marad, s Isten gyermekeinek dicsősége, az üdvösség isteni szeretetközössége csak a történelem végén válhat teljessé. A világ szolgálata kettős feladatot kíván: hirdetni az Evangéliumot, s annak fényét rávetítve a társadalomra segíteni, orvosolni a bajokon; másfelől pedig az irgalmas szamaritánus módjára, Jézus gyógyító szeretetétől sürgetve sietni az elnyomottak, a nyomorultak, az élet peremére szorultak segítségére. — Harminc évvel a zsinat után körülnézve a világegyházban sokhelyütt igen szép példáját láthatjuk ennek a szolgálatnak — elsősorban talán Latin-Amerikában, de más kontinenseken is. Természetesnek kell tartanunk, hogy hazai egyházunknak igen sok elmaradást kell pótolnia mindkét területen. Az egyházat a kommunista rendszerek részben hallgatásra ítélték, részben a papság tevékenységét saját híveik lelkigondozására korlátozták. Hosszú időnek kell eltelnie, egyháztudatunk, misszióstudatunk mély belső átalakulásának kell végbemennie ahhoz, hogy küldetve érezzük magunkat a templomba-hittanra nem járókhoz, a nem vagy alig-hívőkhöz, az egész magyar társadalomhoz. Nehezen jutunk el az ország szegényeinek szolgálatához is. Az anyagi lehetőségek hiányán túl mintha a diakonia iránti érzékenység sem volna eléggé fejlett az egyházközségek jelentős részében, egyházunk tudatában. Reményünk sincs rá, hogy a közeljövőben kitörhetünk ínséges állapotunkból. Egyetlen lehetőség adódik tehát, a bibliai szegényeké, akik szegénységükből tudnak adni a többi szegényeknek, akik tudnak nagylelkűek, szolgálatkészek lenni akkor is, amikor ők maguk is rászorulnának a segítségre. 6. Problémák és ajánlások Három évtized is kevés ahhoz, hogy felmérhessük a II. Vatikáni zsinat egyháztörténeti jelentőségét. Az egyház azonban — Romano Guardininek csaknem félévszázaddal korábban megfogalmazott kifejezésével — „ébredni kezdett", nemcsak a lelkekben, hanem a közösség életében is. Beleépültek az egyház életébe azok a struktúrák, amelyeket az egyház ajánlott (a különböző pápai tanácsoktól és bizottságoktól kezdve a püspöki szinodusok rendszeresült intézményéig), megjelent az új kódex, elkészült az új katekizmus — hogy csak a Szentszék kezdeményezései közül említsünk néhányat. Megpezsdült a teológiai irodalom is: a zsinat befejezését követő évtizedben főleg a dokumentumok magyarázata, a zsinat szellemének kifejtése foglalkoztatta a teológusokat, a nyolcvanas évektől pedig egyre-másra jelennek meg az egyházról szóló monográfiák. Sokan mégis fölteszik a kérdést: hogyan magyarázzuk akkor az egyház életében jelentkező válságjelenségeket? A válaszok igen eltérőek. Akadnak olyan szélsőséges nézetek, amelyek éppen a zsinatot okolják e válságok kirobbanásáért. Mások viszont — reálisabban és igazabbul — a zsinat teljesebb megvalósulását sürgetik. Nem támadóan és türelmetlenül, hanem éppen arra utalva, hogy a zsinat olyan mélyreható változást kezdeményezett, olyan gyökeres megtérést sürget a teljes keresztény hagyományhoz, hogy annak gyümölcsei csak évtizedek múlva érhetnek be. Joseph Ratzinger 1975-ben írta le a következő mondatot, s 1982-ben, immár bíborosként újra megismételte megállapítását: „a zsinat megvalósítása még meg sem kezdődött".13 A zsinat huszadik évfordulójára összehívott rendkívüli püspöki szinodus is úgy ünnepelte a zsinatot és tekintette át legfontosabb irányelveit, hogy azok teljesebb megvalósítására buzdítson. Helyi egyházunk számára is tanulságos lehet néhányat idézni a szinodus záró- dokumentumának „ajánlásaiból": 206
