Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Közösségben Istennel - egymással
laikusok szerepék feladatait, rendszeresen ösztönzi és irányítja a különböző laikus társulásokat, megújulási mozgalmakat, irányelveket állít össze a hívek és a papság viszonyának tisztázására stb. 1987-ben püspöki szinodust tartottak a laikusokról, s II. János Pál pápa Christifideles laici című enciklikája (1990) részletesen foglalkozik feladataikkal. Mindezek ellenére ma sem mondhatjuk még el, hogy a zsinat szelleme érvényesült a különböző részegyházak életében. Sok tisztázás, türelmes vizsgálódás, az egyház lényegének mélyebb megértése kell ahhoz, hogy a hívek is megtalálják az őket megillető helyet az egyházban, helyes kapcsolatot alakítsanak ki egymással és pásztoraikkal, s a klérus is testvéreként tekintsen minden „krisztushívőre" avval a tudattal, hogy a fölszentelésben kapott sajátos papi küldetése éppen a hívők közösségének szolgálatában áll, s hogy a világi hívekkel együtt közösen kell elvállalniuk „az egyház üdvözítő küldetését" (LG 30.), apostoli hivatásuk teljesítését a világban. A fejezet harmadik részében „kifelé" tekint, s „Isten egyetlen népének katolicitá- sát" emeli ki. Egyházképe koncentrikus körökben építkezik: legbelül a katolikus egyház közössége helyezkedik el, körülötte azonban „a kapcsolatok sok szálával" az egyházhoz tartoznak az összes megkereszteltek. Isten egyetemes üdvözítő szándékára alapozva Isten népéhez kapcsolja a többi vallásokat is, elsőként a zsidóságot, majd az iszlámot; sőt még azokat is, akik „önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére", hiszen „Isten megvilágosít minden egyes embert, hogy végül is élete legyen" (LG 13-17.). A zsinat tehát az egész emberiség horizontjában gondolkodik, hiszen „Isten új népébe minden ember meghívást kap". Az egyház feladata tehát, hogy Isten eredeti célját — az emberiség egységét Istenben — segítse valóra váltani: az üdvösség szentsége, jele és eszköze legyen. „Az emberiséget Isten egyetlen népévé, Krisztus egyetlen testévé, a Szentlélek egyetlen templomává"11 kell tenni. Ez a szemlélet semmiképpen sem lazítja fel az egyház közösségét, sőt teljesebbé teszi mindkét irányban: szorosabbá teszi közösségünket Krisztussal, hiszen nem éri be a külső, látható szervezethez való tartozással, hanem „szívbéli" közösséget ró ránk az emberiségért, s új sorsközösséget teremt a krisztushívők és a többi emberek között. 4. Koinónia és diakonia Isten egyetlen és egységes népe ugyanarra a hivatásra kapott fölszentelést a keresztségben: folytassa Krisztus küldetését, misszióját. Az egyház benső élete számára ez elsősorban a közösségnek, Krisztus Testének az építését kívánja. Az egyház nem valami érdekszövetség, nem párt, nem azonos érdeklődésűek klubja, hanem a Krisztusban hívők közössége, akiket a Szentlélek egyesít a Feltámadottal és egymással. A görög atyák egyenesen a „megistenülés" folyamataként írták le ezt az egyre teljesebb részesedést a feltámadt Krisztus életében. A folytonos megtérés folyamatában válhatunk egyre hasonlóbbá hozzá, s juthatunk egyre szorosabb egységre egymással. Ez elsősorban a liturgiában, az Eucharisztia és a szentségek ünneplésében és vételében valósul meg. Nem véletlen, hogy a zsinat annyira fontosnak tartotta a liturgia megújulását mint az egész egyház megújulásának alapját. „A zsinat azt a célt tűzte maga elé, hogy a krisztusi életet a hívőkben egyre jobhan elmélyíti, az egyházi élet változásnak alávetett formáit jobban korszerűsíti, valamennyi Krisztusban hívő egységét elősegíti, és minden meghívottnak megkönnyíti a hazatalálást az anyaszentegyház közösségébe" — így jelöli meg a célokat az elsőként tárgyalt konstitúció a liturgia megújításáról (SC 1.). Szentségi élete révén az egyház az élő Isten életében részesíti tagjait Krisztus húsvéti misztériuma által, a Szentlélek erejével. A zsinat irányelvei nyomán megin204
