Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Közösségben Istennel - egymással
3. Az Isten népétől a communióig A Lumen gentium már az első fejezetben számos bibliai képet felsorol az egyházról. Nem rangsorolja ugyan őket, a legrészletesebben azonban mégis Szent Pál hasonlatát elemzi: az egyház Krisztus misztikus Teste. Evvel a század középső harmadában megújuló egyházképet idézi fel, amelyet XII. Pius pápa Mystici Corporis című enciklikájával pecsételt meg. A következő fejezet azonban már címében egy új, korábban kevésbé használt bibliai képet alkalmaz az egyházra: „Isten népe". Láttuk, hogy e fogalom csak az ismételt átdolgozások során kapott polgárjogot, majd külön fejezetet, mégpedig rögtön a konstitúció elején, az egyház misztériuma után: jól jelzi azt, hogy ebbe a fogalomba minden keresztény beletartozik. Nemcsak a hívőket, a „nyájat", a vezetetteket jelöli, hanem a hierarchikusan tagolt és vezetett egyház egészét. Yves Congar — akinek oroszlánrésze volt e fejezet kidolgozásában — az egyházról írt könyvében részletesen kifejti a fogalom gazdag tartalmát: jelzi azt, hogy az egyház: az Istentől kiválasztott s egybegyűjtött, az Istennel szövetségre lépett emberek gyülekezete, amelyik benne él a történelemben, és úton (zarándok- úton, nem hadjáratban, nem is diadalmenetben!) van az Isten által kitűzött cél felé. „Isten népe úgy van jelen a világban, mint az üdvösségnek a világ számára felkínált szentsége".9 Az Isten népéről szóló fejezet három nagy gondolatkört fog át. Először az elnevezés teológiai alapjait rakja le, az ószövetségi választott néphez kapcsolva az „új Izraelt", az egyházat. A következő két szempont a zsinat új egyházképének két igen fontos elemét tartalmazza. Elsőként a keresztények egyetemes papságáról beszél. Isten egész szent népe részesedik Krisztus papi és prófétai küldetésében. Krisztus összes tanítványai őhozzá csatlakozva „adják oda magukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és mindenütt tanúskodjanak Krisztusról" (LG 10.). Sok tényező járult ahhoz hozzá, hogy az évszázadok során az egyházat a hierarchiával azonosították, s ez számos torzuláshoz vezetett, mind az egyházképben, mind az egyházi élet gyakorlatában. Az „egyházi személy" kifejezés még a mai magyar nyelvben is a papokat jelöli. A zsinat egyértelműen szögezi le: minden megkeresztelt ember Isten szent népéhez (laosz theú) tartozik. A „laikusok" nem másodrendű állampolgárok, hozzánemértő, dilettáns kívülállók az egyházban, hanem Isten népének azonos méltósággal rendelkező tagjai. Bár a „laikus" (laikosz) kifejezés már Római Szent Kelemen levelében előfordul az 1. század végén, laikusok és klerikusok társadalmi-rangbeli elválasztódása csak a 4. századtól következik be, jórészt annak következtében, hogy a római birodalomban, majd a keresztény királyságokban a klérus tagjai különleges kiváltságokban részesülnek. Az aktív klérustól, a tanító egyháztól, egyre inkább eltávolodik a passzív tömeg, a hallgató egyház. Még az 1917-es Codex Iuris Canonici is csupán abban jelöli meg a laikusok teológiai helyét az egyházban, hogy joguk van elfogadni a klerikusoktól az üdvösséghez szükséges javakat és eszközöket (a szentségeket). Ahatalmas Lexikon für Theologie und Kirche elődje, Wetzer és Welte egyházi lexikonja pedig a századfordulón csak ennyit jegyez meg a „laikus" címszónál: „lásd: Clerus".10 A zsinat az egyháznak mint Isten népének egységét emeli ki e fejezetben: a világiak is „az egész krisztusi nép küldetésében járnak el az egyházban és a világban, hiszen a keresztség Krisztus testében építette be őket, Isten népének papjaivá, és Krisztusnak papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé tette" (LG 31.). Apostoli hivatásukat a zsinat külön dokumentumban részletezte „a világiak apostoli hivatásáról". A zsinat után pedig számos intézkedés történt arra, hogy a laikusok ténylegesen is teljesjogú tagjaivá legyenek az egyház mindennapi életének. Felállították a Világiak Pápai Tanácsát, amely számos konferencián, kiadványban részletezte a 203
