Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Veres András: Erkölcsi relativizmus - a bűntudat hiánya
erkölcsi vonatkozású determinizmus, amely az ember cselekedeteit nem belső akarati döntés eredményének, hanem inkább a külső hatások kényszerítő következményének tekinti. Az ilyenfajta gondolkodás valójában a felelősség áthárítása, vagy az attól való menekülés, mely legtöbbször ilyen kijelentésekben nyilvánul meg: „Ilyen vagyok, nem tudok más lenni." „Ilyenek az adottságaim, nem tudok másképpen élni." Ezekben a kijelentésekben benne van mintegy az is, hogy: „Ilyen vagyok, de nem is akarok más lenni." Az ilyen emberben lassan kialakul az erkölcsi öntörvénykezés igénye, ami először az objektív erkölcsi normák iránti közömbösségben jelenik meg, majd egyre növekvő idegenkedéssé alakul át a gyónással kapcsolatban. Szerinte a gyóntató mint alkalmatlankodó idegen szól bele lelküsmeretének belső küzdelmébe. A személy éretlenségének olyan megnyilvánulásai ezek, amelyek szükségszerűen vezetnek a túlzó megengedés, a szubjektivizmus, majd pedig a bűntudat megszűnése felé. Napjainkra beérett az előző évtizedek erkölcsi nevelése (ill. éppen annak hiánya), amely bár elméletében a közösség iránti elköteleződést és a felelősséget tűzte ki nevelési célként, azonban sem elméletben, sem gyakorlatban nem tudta azt megvalósítani. A hívő ember felfogása szerint ennek oka nyilvánvaló: az erkölcs elszakadt (elszakították) éltető alapjától, a hittől. E kettő szétválasztása a hívő tapasztalat szerint szükségszerűen a bűntudat teljes megszűnéséhez vezet. Hiszen ha nincs abszolút Törvényhozó, nincs abszolút érték sem. Továbbá: nincs olyan változtathatatlan erkölcsi törvény, amelynek megtartása minden ember számára mindenkor kötelező érvényű lenne. Következésképpen: az ember nem tartozik senkinek elszámolni döntéseiért és cselekedeteiért. Ebből a gondolkodásból ered az az erkölcsi felfogás, hogy „minden szabad, ami nekem jó". Még a mások érdekeit és értékeit sértő cselekedeteket is megengedhetőnek tartja, csak sikerüljön azokat titokban tartani. Nyilvánvaló, ha ez a fajta erkölcsi gondolkodás széles körben elterjed, a szubjektivizmus és az erkölcsi laxizmus olyan általános gyakorlatát eredményezheti, amely társadalmi méretekben már szinte kezelhetetlenné válik, teljes anarchiává növi ki magát. A hívő ember meggyőződéssel vallja, hogy csak a hitben megélt Teremtő-teremtmény viszony tudja megadni a stabil erkölcs alapját. Ugyanis csak a felelősségét megtapasztalt személyben támad fel a bűntudat, felelősséget pedig csak az érez, aki szabadnak tudhatja magát. Az ember szabadsága ugyanis az, amit ki-ki akkor ismer fel önmagában, amikor felelősnek érzi magát döntéseiért és tetteiért. Ezt II. János Pál pápa a következőképpen fogalmazza meg: „Szabadnak lenni annyit jelent, mint akarni és tudni azt választani, amit választanunk kell, és valóban azt is választani."13 Tehát a felelősség, szabadság, bűntudat nagyon szorosan egymáshoz tartozó, egymást feltételező fogalmak. Végső következtetések A napjainkra annyira jellemző erkölcsi relativizmus és bűntudat hiánya leginkább arra az akutnak tűnő feszültségre vezethető vissza, amely fennáll az evangéliumi értékek és elvárások és az emberi élet realitásai között. A kinyilatkoztatás erkölcse igényes, tehát magas (egyesek szerint túlontúl magas) erkölcsi normákat állít az emberek elé. Viszont mindezek ellenére (éppen ezért!) azt válaszoljuk azoknak, akik úgy gondolják, hogy az lenne a leghelyesebb, ha az egyház engedne mindabból, amit Jézus fogalmazott meg az emberi élet erkölcsi programjaként: semmiképpen sem az objektív erkölcsi normákat egyéni igényeknek megfelelően alakítgató magatartás a keresztény életszentség útja, hanem az evangéliumi követelményeket következetesen állító, s az azokhoz felnőni őszintén szándékozó törekvés. Mivel pedig ezt a célt az ember szabadon választja, szabad akarattal kötelezi el 20
