Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Veres András: Erkölcsi relativizmus - a bűntudat hiánya
gondolnunk, hanem a marxista ateizmus gazdasági-politikai szemléletére is, illetőleg ezek sajátos keveredésére, különösen a dél-amerikai földrészen. Erre hívja fel a figyelmet Ratzinger bíboros: „De ha eltekintünk ezektől a rendszerektől, melyek a nyugati jóléti világban születtek, gyakran ugyanerre a proporcionalista erkölcsiség- re bukkanunk bizonyos felszabadítási teológiák erkölcsi tételeinek hátterében: az 'abszolút jó' (tehát az igazságos, szocialista társadalom felépítése) lesz az az erkölcsi norma, ami minden mást igazol, beleértve — ha szükséges — az erőszakot, a gyilkosságot és a hazugságot. Ez egyike azon számos vonatkozásoknak, amelyek bemutatják, hogy az emberiség, ha egyszer elszakította Istenhez fűző kapcsolatait, hogyan lesz áldozatává a legönkényesebb következményeknek."7 Megállapíthatjuk tehát, hogy az erkölcsi relativizmus az értékeknek az emberi tudattól függő jellegét hirdeti, s önmaga általános helyességét mondja ki. Ezért vallja K. Rahner, hogy a relativizmus magában hordozza a racionalizmus veszélyét. Rámutat továbbá arra, hogy a relativizmus mindig csábító elmélet volt a teológiában is, mivel általa „oly könnyen sikerül kibékíteni egymással az ellentmondó vallásokat és teológiai rendszereket."8 Ez viszont szükségszerűen az alapvető erkölcsi értékrend felborításához, az erkölcsi értékrendek nem egyszer egészen szubjektív, önkényes, helyek és korok szerinti nagyfokú különbözőségéhez vezet.9 Ez, úgy tűnik, napjainkra be is következett. Teljesen átalakult a bűnről való felfogás Az eddig felsorolt okok együttesen vezettek az erkölcsi relativizmus mai kialakulásához, aminek legszembetűnőbb és legsajnálatosabb megnyilvánulása a bűn fogalmának elhomályosulása, esetenként a bűntudat teljes megszűnése. A zsinat a nagykorú keresztény ember legfontosabb jellemzőiként említi a helyes lelkiismeretet, az egyéni felelősségvállalást, s az ezekkel együtt járó következményt, a megfelelő bűntudatot. Az első kettőnek a hiányára vezethető vissza napjaink általános jelensége, a bűntudat gyengülése ill. megszűnése. André Frossard mondja a pápáról írt könyvében, hogy „amikor a pápától azt kérdeztem, melyik a legsúlyosabb veszély, aminek ki vagyunk téve, így felelt: 'A bűn'."10 Azért a bűn, mert ez egyaránt veszélyezteti az ember önmagához, embertársaihoz és a teremtett világhoz való viszonyát, valamint az Istennel való kegyelmi kapcsolatát. Az ember erkölcsi cselekvésének mibenlétét alapvetően meghatározza önmagáról alkotott képe, hiszen az emberképből következik az életforma és az életcél. Ezért mondja a zsinat, hogy „Az erkölcsteológia világítsa meg a keresztények Krisztusban gyökerező hivatásának nagyszerűségét!"11 Az ember nem érthető meg önmagában, csak egyedül Istennel való kapcsolatában. A Szentírás tanítása szerint az ember Isten képmása. Még a bűnben elbukott ember is Istenre van irányozva (természetes hasonlóság), így tehát még bűnös állapotában is felelős tetteiért. Helytelen ezért a bűnnek egy olyan determinisztikus elképzelése, amely a bűnt nem személyes cselekedetnek ismeri el, hanem csak bizonyos belső és külső tényezők szükségszerű következményének tartja. A bűn ilyenfajta értelmezése közvetlenül az emberi szabadság tagadása, következésképpen pedig az egyéni felelősség, tehát az erkölcs tagadása is. Ezért állítjuk, hogy az erkölcs magában foglalja az ember meghatározását is. Jézus erkölcsi tanításának lényeges mozzanata a személyes felelősség hangsúlyozása, amely az ember teremtményi méltóságának megjelenése az egyes döntésekben és cselekedetekben: „A szívből ered ugyanis minden rossz gondolat, gyilkosság, házasságtörés, paráznaság, lopás, hamis tanúság és káromlás."12 Az Isten képmására alkotott szabad ember természetes megnyilvánulásai az akarati cselekedetek, amelyekért felelősséggel tartozik. A keresztény felfogástól idegen minden 19
