Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Scheuer, Mafred - Tőzsér Endre (ford.): A pap magánya
vábbi oka — akármilyen paradoxonnak hangzik is —, hogy a lelkipásztori munkában a személyest, a valódit, az autentikust, a hitelest várják a paptól, ezzel szemben maga a pap is azt tapasztalja, hogy ha nem vigyáz, minden hivatásával együttjáró tevékenysége — legyen az plébániai munka, templomi szertartás, hittanóra stb. — könnyen automatikussá, inautentikussá válik, s ezért elidegenítőén hat. Mivel a pap, mint minden ember, emberileg s emocionálisan is korlátozott, egyáltalán nem tehet eleget ennek a várakozásnak, odáig jut, hogy színlelni kezdi az érdeklődést, megjátssza magát. — A pap egyedüllétébe az is nagy mértékben belejátszik, hogy a mai társadalom széles rétegeiben már nem annyira keresett a pap, hogy sokan ítélik érdektelennek, élettől távolinak, sőt életidegennek azt, amibe ő szívét-lelkét beleadja. Már nem egyértelmű, hogy a környezet támogatja a papi hivatás teljesítését. S ehhez jön még a hiábavalóság, a sikertelenség érzése. Sokan érzik a pap igyekezetét, eszméit, kezdeményezéseit hiábavalónak, sőt mi több, terhesnek és kellemetlennek. Számos jól előkészített prédikáció marad visszajelzés és eredmény nélkül. A teológiának nem lehet feladata, hogy ezt az elszigetelődésből származó életképtelenséget legitimálja, az egyedüllét fájdalmát letagadja, felbukkanó nyomait elegyengesse, s félrevezető, megtévesztő véleményt terjesszen róla. A testbe szóródott tövist nem lehet s nem szabad olcsó okfejtésekkel, semmit mondó tanácsokkal kihúzni. A teológiának a szellemek kritikus megkülönböztetéséről kell szólnia, arra a kérdésre kell választ adnia, melyik egyedüllét válhat a szabadság, az individualitás, az új élet termőtalajává, amely ezáltal egyedülálló módon a hithez tartozik, s milyen az a magányosság, mely a lélek pusztulásához, a pap kapcsolatainak megszakadásához vezet. Amagány a halálba torkolló zsákutcává, de a pusztán keresztül az ígéret földjére vezető úttá is válhat. Zsákutcák Jézust a Lélek a pusztába, vagyis a magányba vitte. Hogy ennek fájdalmától és terhétől megszabaduljon, csábító lehetőségek tárulnak föl előtte, melyek arra hívják, hagyja el emberi életének szegénységét. 1. Kapcsolataink manipulálása. Jézus számára éhsége csillapítására kísértésként jelentkezik a gondolat, hogy a követ kenyérré változtassa. A közösség, az emberi kapcsolatok közelsége, bensősé- gessége iránti éhséget szinte mágikusan a pap hivatásához tartozó, vele együttjáró kapcsolatoknak kell csillapítania. Bármennyire is növelhetjük a hivatásunkkal együttjáró találkozások, kapcsolatok, együttlétek számát, az egyedüllétre ez nem ad megoldást, nem szünteti meg fájdalmunkat. Elismerést és védettséget nem rabolhatunk, a szeretetet és a közelséget nem lehet manipulálni. A „megrendelt" együttlét, közösen eltöltött idő végül is monologikus marad. 2. Menekülés a tevékenységbe. A pap jellemző trükkje a magányból való szabadulásra, hogy a szüntelen, megállás nélküli tevékenységbe, munkaőrületbe menekül. Állandóan az újat hajhássza, egyik feladatból a másikba ugrik, a lelkipásztori munkában sietteti, embertelenül hajtja valami, megszédíti a mennyiség, a „minél többet" szelleme, ám mindez az elgyökértelenedésnek, az elszigetelődésnek csak a fonák oldala, nem pedig a megoldása. A papra is igaz, amit B. Pascal általánosságban az emberekről mond: „Minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton egyedül maradni a szobájukban".2 187
