Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Veres András: Erkölcsi relativizmus - a bűntudat hiánya
tehát függnek az emberi gondolkodástól és hagyományoktól. Mivel pedig a mai ember felnőtt és szabad, ezért csak rá tartozik, hogy milyen erkölcsi normákat keres és követ. Ezzel kapcsolatban mondja ki Ratzinger bíboros a következtetést: Az így gondolkodók számára „tehát nincs többé Tanítóhivatal, sem a kinyilatkoztatás Istene a maga elvárásaival és tízparancsolatával... pedig tudjuk, hogy a hitelesen katolikus erkölcstan ismer olyan cselekedeteket, amelyeket semmiféle észérvvel nem lehetne előtte igazolni, mert magukban foglalják a Teremtő Isten elutasítását, következőleg teremtménye, az ember igazi javainak tagadását is. A Tanítóhivatal számára mindig voltak szilárd pontok, jelzőoszlopok, amiket nem lehet eltávolítani vagy tekintetbe nem venni anélkül, hogy el ne szakítsuk a köteléket, amit a keresztény filozófia hoz létre a Lét és a Jó között. Viszont, ha kikiáltjuk a magában álló emberi értelem autonómiáját, azonfelül, hogy elszakadunk a tízparancsolattól, új támaszpontok keresésével kell kezdeni: mibe kapaszkodjunk, mivel igazoljuk erkölcsi kötelességeinket, ha azok nem gyökereznek már az isteni kinyilatkoztatásban, a Teremtő parancsaiban?"5 Az erkölcsi relativizmus gazdasági, társadalmi és politikai okai Az úgynevezett „első világban" a pénz és a vagyon minden érték mértéke. Ezért igen sok ember ennek előteremtését tekinti legfőbb életcéljának, s ennek eléréséhez minden eszközt megengedhetőnek tart. Ez viszont nem történhet a fennálló erkölcsi értékrenddel való élés szembekerülés nélkül. Ez a konfliktus, sajnos, legtöbbször az engedékenység irányába hajlik el, az erkölcsi törvények kárára. így kialakul az úgynevezett gazdasági liberalizmus, ami aztán az erkölcsi liberalizmusba csap át. De megjelenik egy másik probléma is: Az anyagi értékek ilyen túlzott felértékelődésével szükségszerűen együtt jár az általuk nyújtott élvezetek felértékelődése is. Mivel pedig az ember pénzzel minden élvezetet meg tud szerezni, a vagyonszerzés élvezetszerzéssé is válik. Ez az, amit újabban a konzum-hedonizmus fogalmával illetnek. Az ember lassan már nemcsak az anyagi értékeknek, de az élvezeteknek is alárendeli az erkölcsi értékeket. Minden annyiban jelent számára értéket, amennyiben élvezetet nyújt. Ez pedig ugyancsak az erkölcsi relativizmusba vezet. Sajnálatos módon politikai viszonyaink szintén kedveznek az értékvesztés és az erkölcsi értékrend relativizálódásának. Erről ír II. János Pál pápa a Veritatis splendor kezdetű enciklikájában: „Miután sok országban megbuktak azok az ideológiák, melyek a politikát a világ totalitárius fölfogásához kötötték — közöttük első a marxizmus —, ma nem kisebb veszedelem fenyeget arra, hogy megtagadják az emberi személy alapvető jogait és a politikába fölszívódjék a vallási kérdés, mely minden ember szívében lakik: ez a demokrácia és az etikai relativizmus szövetségének veszedelme, mely a polgári együttéléstől elvesz minden erkölcsi fogódzópontot, s még mélyebben, megfosztja az igazság elismerésétől."6 A felnövekvő nemzedék számára szükség van (lenne!) az erkölcsi tisztánlátásra. Márpedig, ha azt tapasztalja, hogy a korábban elkövetett súlyos erkölcsi értéksértéseket és bűnöket nem kérik számon, sőt nem hogy büntetlenül, de elítélés nélkül hagyják, ez szükségszerűen azt a képzetet támasztja benne, hogy nincsenek abszolút, maradandó értékek, hanem az erkölcsi értékrend mindig a fennálló politikai erők egyéni értelmezésének a függvénye. Ez szükségszerűen erkölcsi elbizonytalanodást és torz lelkiismeretet eredményez. Milyen erkölcsi magatartás várható egy ilyen közegben felnőtt nemzedéktől? Ki(k) ezért a felelős(ek)?! Bár ez a relativizmus elsősorban Európát és az észak-amerikai kontinenst érinti, de a fejlett világ a gazdasági imperializmussal együtt járó kulturális imperializmus által másutt is hat. Itt nemcsak a gazdag nyugat gazdasági liberalizmusára kell 18
