Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - KÖRKÉP - Nissim, Gabriel M. - Mártonffy Marcell (ford.): Pedagógia és tömegtájékoztatás
mányi eredményük is kedvezőbben alakul. Amikor a nevelők a tévéről beszélnek és a gyermekeket a képnyelv megfejtésére tanítják, s amikor utóbbit, pedagógiai segédeszközként, a kötelező iskolai anyag szemléltetésére is felhasználják, akkor a fiatalok úgy érzik, hogy a számukra oly ismerős közeg és nyelvezet az iskolában is elfogadásra talál. Az audiovizuális médiák helyes használatának pedagógiája hidat ver két kulturális glóbusz: az iskola és a televízió közvetítette civilizáció között. Ajánlatos ezért a hitoktatásban is többször élnünk a televízió adta lehetőségekkel. Nemcsak azért, hogy jobban „lekössük" a fiatalokat, hanem annak bizonyságául, hogy odafigyelünk sajátos nyelvükre, tiszteljük személyiségüket és világukat. így egyrészt megértik, hogy sem az egyház, sem a hit nem ítéli el otthonos környezetüket (ha nem áldja is meg okvetlenül minden szegletét), másrészt hamarabb teremtenek kapcsolatot képi világuk és az evangélium között. A evangélium nagyobb eséllyel kopogtat kultúrájuk ajtaján. (Demokrácia) A televíziónak kétségkívül kiváltságos szerepe van a demokratikus információ- és véleménycserében. Ugyanakkor a rá jellemző működési zavarok kockázatát is rejti. Az audiovizuális pedagógia hatékonyan járulhat hozzá e kocká-s zatok csökkentéséhez és kiegyensúlyozásához. Az információszerzés joga tudvalevőleg nem tartja vissza sem a politikai hatalmat, sem a különböző érdekcsoportokat attól, hogy megpróbálják befolyásolni, sőt ellenőrzésük alá vonni a televíziót. Az audiovizuális nevelés betekintést enged az információtermelés gépezetébe, amely irányt szab a szerkesztőségek munkájának, a műsorkészítők döntéseinek. A tévénézőknek viszont módjukban áll felkészülni a tévécsatornákon érkező információk elemző értékelésére. Felismerhetik a mögöttük lappangó ideológiai szándékot és megteremthetik a kritikai nézőponthoz szükséges távolságot. Ami pedig a demokratikus vitákat illeti: észre kell verniünk, hogy a tévéműsorok szereplőit a szegénység és az egyenlőtlenség új formái választják el a nézőktől: akihez az adás szól, nem szólhat bele az adásba. Vannak, akik hasznot húznak a médiákból, és vannak, akik a közelébe se jutnak. Tény az is, hogy az információszolgáltatás egyre inkább a reklámnyelv mintáihoz igazodik. A televíziós vitákban gyakran fontosabbak az elnagyolt látványok és a közhelyek, mint a valódi problémák és az árnyalt érvek. Az audiovizuális nevelés egyike a rendelkezésünkre álló szerény eszközöknek, amelyekkel harcolhatunk az információs és hatalmi esélyegyenlőtlenség ellen, és csökkenthetjük a műsorkészítők és a befogadók közt tátongó szakadékot. (Etika) A nézők beleszólásának jelentőségét az is növeli, hogy a tévécsatornák és az újságok felelősei egyre-másra hangoztatják: számukra nem létezik más etikai szempont, mint amit a „piac" törvénye diktál. Miért döntenék el a közönség helyett, hogy mit tartson értéknek és mit nem? Ha tehát egyik vagy másik adásnak, bármily visszatetsző is sokak számára, közönségsikere van, akkor kinek a nevében vennék le a műsorról? Nem kétséges, hogy az írott vagy az elektronikus sajtónak kemény versenyhelyzetben kell megküzdenie fennmaradásáért, ezért műsorpolitikájukat hajlamosak teljes egészében a közönség igényeihez szabni, miközben etikájuk kimerül abban a kérdésben, hogy „jól eladható-e a műsor". Ez meglehetősen kiagy eilt álláspont, mivel köztudott, hogy a kínálat nagy mértékben meghatározza a keresletet. Mindazonáltal pozitívumként könyvelhetjük el, hogy ha a néző több lehetőség közül választhat, akkor felelőssége is megnő. Persze csak akkor, ha döntését a dolgok közelebbi ismeretében hozza meg. Az audiovizuális nevelésnek itt is meghatározó szerepe van: olyan ismeretekkel, az adások értékelésének azzal a képességével ruház fel, amellyel a közönség nagy része nem rendelkezik, s így felelős magatartásra 171
