Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - KÖRKÉP - Nissim, Gabriel M. - Mártonffy Marcell (ford.): Pedagógia és tömegtájékoztatás
szólít. A néző ekkor maga létesít belső kapcsolatot műsorválasztása és személyes értékrendje között. Ekkor nyílik lehetőség arra, hogy a tájékozott, kiforrott ízlésű, felelős nézők hangot adjanak etikai meggyőződésüknek. A szakemberek is ezen az úton érhetők el, illetve vonhatók be a pedagógiai munkába. Akik közülük erkölcsi tudattal rendelkeznek — s a többséget ők alkotják —■, azok könnyebben érvényesíthetik elgondolásaikat saját televíziós posztjukon vagy az elektronikus médiák más alkalmas színterein, ha tudják, hogy a közönség is támogatja őket. Pedagógiai jártasság — az egyház eszköztára Amióta felgyorsult az elektronikus médiák fejlődése, a társadalmi élet legkülönbözőbb területeiért felelős személyiségek, a pedagógusok és a szülők aggódva szemlélik a társadalom kulturális és erkölcsi alapjait érintő eseményeket. A gond az egyházakat is terheli — nem vonulhatnak tehát vissza a borúlátó szemlélet vagy a védekező magatartás bástyái mögé. A kínálkozó cselekvési stratégiák közül a nevelői feladat (a fiataloké és a felnőtteké egyaránt) különösen egybehangzik az egyház alapvető küldetésével, azzal, amiről tanúságot szeretnénk tenni. Az audiovizuális nevelés legfőbb célja ugyanaz, mint amely a pedagógia egyéb területein is megfogalmazódik: a hiteles és felelős emberség szabad kibontakozását kell szolgálnia, mivel ezt kívánják a demokrácia alapeszméi, az emberi jogok, és ezt sugallja etikai elkötelezettségünk is. A nevelés ezen kívül könnyebben megközelíthető terület az egyházak számára. Maguk a médiák nehezebben hozzáférhetőek, egyrészt az audiovizuális eszközök bonyolultsága miatt, másrészt mivel a keresztény szakemberek száma aránylag csekély. Az a pedagógiai távlat viszont, amely az audiovizuális nevelést is magába foglalja, jóval ismerősebb. Az egyházak mindig is gondot fordítottak arra, hogy ez ügyben megfelelő jártasságra tegyenek szert és megtalálják a cselekvés módját. Nincs tehát akadálya annak, hogy az egyházak kidolgozzák a maguk audiovizuális pedagógiai programját, mégpedig több szinten. (A keresztény iskola) A feladat együttműködést igényel az egyházak médiaügyekkel megbízott, illetve a pedagógiában illetékes felelősei között. Kezdeményezésekre bőven akad példa, mind az egyházaktól függő oktatási és más pedagógiai intézményekben, mind az állami szektorban, illetve egyéb magániskolákban. Határozottabban támogathatnánk azokat, akik már megtették az első lépéseket. Főként a tanárok továbbképzéséről kellene gondoskodnunk. A tanártól, aki többnyire csak a könyvek világában otthonos, komoly erőfeszítést követel az audiovizuális médiákkal való ismerkedés. (A család) A szülőket közvetlen közelről érintő kérdés, hogy gyermekük mennyi időt tölt a tévé előtt, legtöbbször azonban nem tudják, mit tehetnének a helyzet megváltoztatásáért. Marad tehát a jóformán eredménytelen tiltás, vagy—jobb híján — a túlzott engedékenység; természetesen mindkettő a bűntudatképzés jegyében. A szociológiai kutatásokból viszont az tűnik ki, hogy mind a fiatalok hangulatát, mind a családi légkört jótékonyan befolyásolja, ha a szülők elbeszélgetnek gyermekeikkel a közösen nézett tévéműsorokról. Ezáltal csökkenthető az agresszív képek hatása, különválasztható a valóság és a fikció, továbbá a televízió közvetítette értékek és viselkedésmódok összemérhetők a családi környezetben szerzett tapasztalatokkal. Ekkor derül ki, hogy milyen fontos a szülők képzettsége. A párbeszéd egyrészt nekik is hasznukra válik, másrészt segít továbbadni a távolságteremtés, az elemzés képességét, harmadrészt biztosítja a fiatalok szemében oly becses és nélkü172
