Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Békés Gellért: Történelem - Gondviselés - Isten. Vályi-Nagy Ervin a történelem keresztény értelmezéséről
gondolkodóhoz szóltak — bizonyos sztoikus hatás észlelhető és a fenti gondolatok a kialakulóban lévő keresztény világszemléletre is hatottak. Vályi-Nagy azonban erélyesen hitakozik az ellen, hogy a világot úgy, amint van, negatív elemeivel együtt a mindenható Isten művének tulajdonítsuk. Jézus Krisztus Atyja nem valami „világisten", aki történed események értelmes voltát automatikusan igazolná, és ezzel a létező valóság kényszerű elfogadásának garanciája lenne. A szerző Camus-val Ivan Karamazovra hivatkozik: „Az a hatalom, amely elfogadhatatlan helyzetekben hagy élni, a halál atyja, akivel szemben az ember a lázadás hadüzenetével tartozik." (69-70) Vályi-Nagy egy üzenegy évvel később kelt írásában, Bibó István Uchronia című tanulmányával kapcsolatban, újra foglalkozik a gondviselés problematikájával. Ebben az írásban még élesebben kisarkítja előző kritikáját. A keresztény gondolkodás vagy inkább „gondolatszegénység" egyik súlyos tévedésének tekinti Isten „mindenható akaratának" a ténylegesen megtörtént eseményekkel való közvetlen azonosítását. Szerinte a bibliai vallás Istene „sokkal inkább «rebellis eszme», negáció és dinamit volt, mint «szent baldachin» (P. Berger) a mindenkori valóság fölött." (95.) Honnan ez a „tévedés"? A bultmanni kritika alapján a szerző úgy véli, hogy a kereszténység az I. század végétől kezdve fokozatosan elvesztette eszkatologikus jellegét, s ezzel történetkritikai erejét. Ahelyett, hogy megőrizte volna kritikus magatartását a bűnös világgal szemben, apránként megtanulta, hogyan alkalmazkodjék a világhoz. Konformista vallási szervezetté vált és a sztoikusok módján az isteni gondviselést a meglévő világrend fenntartó erejével azonosította. A. Toynbee, több más történésszel egyetértve, ezt az alkalmazkodást úgy tekintette, mint az egyetlen lehetőséget, hogy a kereszténység túlélje az eszkatologikus beteljesedés elmaradásából származó krízisét és történeti eseményként „történelemképessé", sőt társadalomban integrálódó történelmi valósággá válják. Vályi-Nagy viszont ezen a ponton a kereszténység „önellentmondását" véli felfedezni: ellentétbe kellett kerülnie az evangélium Istenével és az üdvösség üzenetével, éppen az evangéliumi üzenet, az üdvözítő örömhír tovább adása érdekében. (95-96.) Ez a paradox állítás azonban csakis akkor tartható fenn, ha mégis csak hiszünk valamiképpen a gondviselő Isten jelenlétében. Ha ugyanis igaz az, hogy a történeti eseményeket, főleg a fizikai és erkölcsi rosszat téves volna egyértelműen Isten gondviselő akaratának tulajdonítanunk, kérdés, hogy állíthatjuk-e: Istennek semmi köze a történeti eseményekhez, nincs hatalma az emberi történések folyamatában? Újabban — főleg német teológusok körében — divatossá vált Isten „erőtlenségéről" beszélni. Ez az erőtlenség, ha a krisztusi eseménnyel összefüggésben értelmezzük, semmiképpen sem jelenthet valamiféle hatalom vesztést vagy tehetetlenséget. Vályi-Nagy itt K. Barthra hivatkozik: „Isten mindenható, nem pedig valamiféle mindenhatóságot nevezünk Istennek". (78.) Ezzel egyfelől elutasítja a mindenhatóság elvont fogalmát, mint általános vallási eszmét, másfelől viszont megvallja Isten személyes mindenhatóságát és gondviselését. Visszautasítja az elsőt, mert azzal a veszéllyel fenyeget, hogy történeti eseményeket, s ezekkel a fizikai és erkölcsi rosszat is sztoikus értelemben, egyértelműen az isteni gondviselés művének tulajdonítanánk. Ám ugyanakkor megvallja a másodikat, mert D. Bonhoefferrel mélyen hiszi „a tényekben jelenlévő Istent". (77-78.) Isten „erőtlen" mindenhatósága éppen hitünk központi eseményében, húsvét misztériumában nyilvánul meg a legmeghökkentőbb módon. A Megfeszített nem isteni hatalommal, hanem a halál végső emberi gyöngeségével győzte le azt az emberi történés folyamatában jelentkező fizikai és erkölcsi rosszat, amit a bűn és a halál gyűjtőfogalmával fejezünk ki. Ez a krisztusi „erőtlenség" éppen nem a történeti rossz ellenében kudarcot vallott isteni gondviselés kifejezője, hanem a történelmi folyamatban „erőtlennek" mutatkozó Isten megnyilvánulása, ami „a zsidóknak 14
