Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Békés Gellért: Történelem - Gondviselés - Isten. Vályi-Nagy Ervin a történelem keresztény értelmezéséről
lelkészi találkozón elhangzott előadásában. Hogyan tekint hívő ember a történeti változásokra? Mi az, ami elmúlik, és mi az, ami megmarad? — kérdi. (108) Kiinduló pontja az a fenti tétel, hogy a változás, mint a történeti folyamat tartalma, önmagában nem rossz. Keresztény ember gondolkodásában annak tudata, hogy minden elmúlik, kettős jó hatással van: egyfelől távolságot teremt mindattól, ami merőben emberi ezen a világon, s ezzel megszabadít az evilági kötöttségek bármiféle fajtájától; másfelől új perspektívát nyit, más rálátást ad minden emberi dologra, mert a távolság tartása által képessé tesz, hogy a szeretet szabadságával forduljunk feléjük. Ez a távolság tartás nem jelent visszautasítást és érdektelenséget mindaz iránt, ami hitelesen emberi probléma, társadalmi küszködés, sőt politikai harc. Mindez, adott esetben kötelességünkké is válhat. Ám keresztény módon, új perspektívánkhoz mérten, csak úgy tudjuk ezt megtenni, ha Pál apostol tanácsát követve „mintha nem" volnánk ezen a világon, hiszen „elmúlik a jelen világ alakja (lKor 7,29-31). Keresztény mivoltunkat tekintve, ebben a világban élünk ugyan, de nem ebből a világból valók vagyunk. (110-112) De mi az, ami megmarad? Á szerző nem plátói értelemben gondolkodik Isten örökkévaló változatlanságáról. A Bibliában Isten változatlansága az ő hűsége, s ez nem történés nélküli mozdulatlanság, hanem az, hogy az isteni hűség a történeti folyamat szüntelen változásai közt is változatlanul megmarad. Keresztény ember hite ebben az isteni hűségben gyökerezik. Vályi-Nagy Kirkegaarddal a célja felé húzó, de annak háttal ülő evezős hasonlatára hivatkozik. Ez megfelel az ószövetségi gondolkodásnak: a jövő mögöttünk van, nem előttünk. Amit látunk, az a tegnap és a mai nap tennivalója, de ha időnként „hátra", a célra pillantva bízunk Isten hűségében és megtesszük, ami hitünk szerint kötelességünk, akkor nem kétséges, hogy az isteni jövő, a végső beteljesedés felé haladunk, mert Istenünk hűsége örökérvényű, s aki benne bízik, meg nem csalatkozik. (112-117) Isten „erőtlen" mindenhatósága és a gondviselés Ami az időbeli változás történelmi folyamatát tekintve a hívő embert leginkább foglalkoztatja, az az isteni gondviselés jelenléte ebben a folyamatban. Vályi-Nagy „Isten mindenhatósága és erőtlensége" címmel a Deutsches Pfarrerblatt című lapnak 1968-ban német nyelven írt tanulmányában behatóan tárgyalja ezt a kérdést. (Szövegét Kém Mária fordította magyarra.) A szerző ebben az írásában a gondviselés sztoikus fogalmát szembesíti a keresztény hittel. A sztoikus gondolkodás szerint „mindaz, ami van és ami történik, Isten mindenhatóságára vezethető vissza és akaratával, illetve tetteivel azonosítható." (68) Ez nem jelent kevesebbet, mint az isteni gondviselés (pronoia) azonosítását a létezők szükségszerű sorsával (heimarmene), az elkerülhetetlen végzettel (fatum). A gondviselés eszerint nem volna más, mint Isten örök akaratának megvalósulása az emberi lét síkján. A történelemben lejátszódó eseményeknek azért van értelmük, mert ennek a gondviselésnek megvalósulásai. S ebben a negatív és nem csak a pozitív eseményeknek is helyük van. Mindaz, amit a történelmi folyamatban értelmetlennek ítél az ember — a gonoszság hatalmaskodása, a testi vagy a lelki rossz, az igazságtalanság és egyéb erkölcstelenség különböző formái, az ártatlanok szenvedése, s a többi —, mind valamennyi figyelmen kívül hagyható, mellékes kísérő jelenség, ami végső soron feloldódik a nagy egész pozitívumában, mert annak javát szolgálja. A gondviselés keresztény hite ezt a sztoikus értelmezést kereken visszautasítja. Nem tagadható ugyan, hogy az ősegyház apologetikai irataiban, sőt Pál apostol Areopagoson elmondott beszédében (ApCsel 17,22-31) — éppen mivel sztoikus 13
