Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Békés Gellért: Történelem - Gondviselés - Isten. Vályi-Nagy Ervin a történelem keresztény értelmezéséről
a Logosz testté, emberi történetté lett Jézusban, az ő megváltó szenvedésének és üdvözítő feltámadásának eseményében. Isten üdvözítő uralma már megvalósult ebben az eseményben, folyamatosan megvalósulóban van a hívek egyházi közösségében, s az Úr második eljövetelével be is fog teljesülni. Eszerint az időnek és az időbeli változásnak van értelme, mert célja van, s ez a cél a végső beteljesedés. Ezért a változás nem valami rossz, nem az örökérvényű, időtlen rend értelmetlen megzavarása, hanem a valóságos haladás, a célirányos progresszió tartozéka. (102) Nos, az időnek ez a keresztény történeti szemlélete az, ami „szekularizált formában az európai újkor leghatékonyabb motívuma és impulzusa lesz". (103) Elméleti megfogalmazását Hegel idealista, s ennek visszájaként Marx materialista bölcseleti értelmezése nyújtja. Vályi-Nagy azonban a formális hasonlóság ellenére gondosan megkülönbözteti a történeti folyamatnak ezt a merőben immanens felfogását az üdvösség történetének transzcendens szemléletétől. Az első történeti ismereteink keretei közt igyekszik az ember kulturális és társadalmi fejlődését dialektikus elméleti rendszerbe foglalni, míg a második isteni kinyilatkoztatás alapján Isten fokozatos megnyilvánulásáról és megtapasztalásáról szól „az esetlegesség világában, a kiszámíthatatlanság és előre-nem-láthatóság közepette." (60) Az újkori gondolkodás nem lát mást a haladásban, mint történelmi folyamatban történelmen túli, természetet meghaladó célt. Ezzel azonban a cél — az emberi lét kibontakozása egyre humánusabb társadalmi keretben —, ami értelmet és ezzel tartalmat adhatna a haladásnak, meghatározatlanná válik. Van-e tehát az időbeli változásnak célja és a cél által meghatározott értelme? Keresztény ember hogyan értékeli a történeti időben lefolyó események tartalmát? Vályi-Nagy három pontban foglalja össze véleményét. 1. A történeti változás önmagában nem rossz, mert ha a meglévő stabilitás megbontásaként, mint bizonyos egyensúly-vesztés jelentkezik is, valódi fejlődést és előrehaladást jelenthet, feltéve, hogy a fennálló rend megbontása az ember evilági vagy örök javát szolgálja. (104) 2. Ám a puszta változás önmagában még nem boldogít. „Tartalmi meghatározottság nélkül a változás — haladás és fejlődés — apoteozisa ugyanolyan elhibázott, mint a meglévő rend istenítése, a tények apológiája." (104) Az újkori haladás-hit éppen tartalmi meghatározottsága hiányában mondott csődöt. Ez a tartalom nem lehet a merőben tudományos és technikai fejlődésre épülő tökéletesebb társadalmi szervezettség, hanem csakis az ember személyes szellemi és erkölcsi értékeinek, a humánumnak a conditions humaine-ben rejlő teljes kibontakoztatása. 3. Mi volna tehát a történeti változás „keresztény olvasata"? Végső mértéke kétségkívül az, hogy mennyiben viszi előbbre Isten Krisztusban végbevitt üdvözítő művének megvalósulását, vagyis mennyiben szolgálja ezt a Szentlélek által a világban már jelenlévő krisztusi üdvösséget. Vályi-Nagy ezt nem programként érti, hanem mint a történeti idő isteni perspektíváját, „olyan perspektívát, amelyben a status quo sohasem örök és maga a történés sohasem üdvözítő." (105) Ez biztosítja azt a libertás christianat, amely felelősségének tudatában a történeti változások sodrában is megőrzi a jó és a rossz közti megkülönböztetés józan képességét. Két végletes magatartás: a meglévő merev megőrzése és a változás permanens forradalma közt így törekszik a reálisan elérhető humánus célok megvalósítására. A kérdés tehát nem az, hogy kell-e változás vagy sem, hanem az, hogy hogyan. Ennek a történeti időre és időbeli változásra vonatkozó elvi állásfoglalásnak „aszketikus" gyakorlati alkalmazását, a választ a hogyan kérdésére keresi Vályi-Nagy 1989 szeptemberében, a szovjet hatalom felbomlásával előállott új helyzetben, egy 12
