Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Tőzsér Endre (ford.): Embertől emberig - A lelkipásztori beszélgetés
szituáció lényege pedig a szó."2 Az emberi szó a történelmi helyzetből születik. Egy adott korban, meghatározott időben elhangzó szó eszerint nemcsak beleillik egy bizonyos szituációba, hanem igazából a mindenkori szituáció világítja meg a szót. Az emberi szó akkor szerez magának igazán hatalmat, ha belemegy a szituációba, a szituáció pedig valósággal magába olvasztja. Csak ezáltal, a szituáció szempontjából tekintve tárul föl, mennyire a szó teljhatalmára megy ki a játék. Teljhatalma van ugyanis minden szónak, mely radikális értelemben helyzethez illő, találó, melynek tehát „itt az ideje". Az emberi szó szituációfüggőségéhez ugyanolyan mértékben tartozik hozzá a szituáció eleve adottsága és annak megváltoztathatósága. Egyrészt ez azt jelenti, hogy minden emberi szónak egészen konkrét, élő története van, másrészt hogy történelmet is teremthet, és megváltoztathatja annak menetét. Az ember mai elidegenedését illetően ez azt jelenti, hogy ebből a krízishelyzetből csak az értelmet adó, arra rámutató szeretet szava által lábalhatunk ki, vagyis ha ez a szituáció megtalálja a szavakban a maga helyét, ha erre a szituációra megfelelő szavakkal felelünk. E háttér megrajzolása után most már belátható, hogy a lelkipásztori beszélgetés során az egész ember szükségének kell kifejezésre jutnia a szituáció szavában, ha szó általi, igazán szeretet irányította segítséget kívánunk nyújtani. Megváltozott helyzet Ebben a vonatkozásban természetesen fel kell figyelni a lelkipásztori beszélgetést érintő megváltozott helyzetre. Az egyház ugyanis már nem abban a társadalomban találja magát, amely minden tagjával megosztja a közös vallási alapmeggyőződésben gyökerező, életről alkotott elképzelését. Ennek következtében nincs eleve és előzetesen megállapítva, lerögzítve az a közös alap, amelyen a lelkipásztor és beszélgetőpartnere a lelkipásztori beszélgetésben találkoznak. Mindazonáltal nem lehet mindig föltételezni, hogy a lelkipásztort azért keresik fel, mert hívő társat, a hitben testvért látnak benne. Gyakran a pusztán pragmatikus életalakítás kérdései foglalkoztatják a beszélgetőpartnert, melyekre a mindennapok gondjainak szintjén és horizontján vár választ. Es mégis a lelkipásztori beszélgetés során a lelkipásztornak újra meg újra fel kell tennie magának a kérdést: hogyan világíthatnám meg beszélgetőpartneremnek ezt a szituációt a hitemből kiindulva, és hogyan tudnék a segítségre szoruló embernek segíteni, hogy helyzetének megoldásához hitéből erőt meríthessen? Hogy csakugyan elérjük az adott szituáció kívánt, hitből kiinduló és ahhoz igazodó (Szentiélekben történő) megragadását, a lelkipásztori beszélgetés által kapcsolatot kell találni az emberrel, tovább kell adni az emberre vonatkozó örömhírt és a beszélgetésen túl közösséget kell kiépíteni az emberrel. Csak így válhat a lelkipásztori beszélgetés formája és tartalma egyben korunk elidegenítő veszélyeire adott hívő válasszá is. így lehet a lelkipásztori beszélgetésben alapot vetni, s mintegy hídpilléreket emelni, melyek lehetővé teszik, hogy a felszínről az igazság mélyébe, a szorongás bilincseiből az értelmesség szabadságába, azaz az emberi elidegenedésből a kapcsolat hazájába jusson át az ember. A lelkipásztori beszélgetés ezért mint kairológiai hitesemény szabad döntésre tud képesíteni, amennyiben értelmi-hitbeli megnyugvást és megbékélést tesz megtapasztalhatóvá az elidegenedésben. A lelkipásztori beszélgetést a szabadon végrehajtott döntés, a szót pedig a szeretet megélése fogja követni. Az eddig mondottakból megállapíthatjuk, hogy a lelkipásztori beszélgetésnek magában kell foglalnia az igehirdetést (a szót) és az emberrel való kapcsolatot (a szeretetet), ha valóban segítő beszélgetés kíván lenni. 124
