Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Tőzsér Endre (ford.): Embertől emberig - A lelkipásztori beszélgetés
Gyógyulás és üdvösség, evilági boldogulás és örök boldogság A teológiai diszkusszió sohasem állíthatja szembe egymással az igehirdetést az emberrel való kapcsolattal, hanem bármennyire feszültségben állnak is egymással — a kettőt együtt és egyben kell kezelnie, mert ezzel a lelkipásztori beszélgetésben végbemenő gyógyulás és üdvösség egymásbanléte forog kockán. Az élet értelme, melyet a beszélgetésben kell megtalálni, a maga teljességében mindig csak vonatkozásban tárul fel. Ez pedig azt jelenti, hogy az értelem-orientált élet mindig horizontstruktúrát fog felmutatni. Értelmet hordozó igazság soha sincs ebben az értelemben vonatkozás nélkül, vagy — másképp tekintve — a szó soha sincs szeretet nélkül. A lelkipásztorkodás — mely egyben az élet értelmének „pásztorlását" is jelenti — az elidegenedett embert a maga életproblémájában, s nem azzal szemben ismer(tet)i meg, éspedig a lehető legnagyobb horizontban, melyben a gyógyulásra és a jólétre vonatkozó kérdés az Istentől kapott, Jézus Krisztusban megvalósuló üdvösségre vonatkozó kérdéssé válik. Amennyiben a lelkipásztorkodás — mely egyben az élet értelmének „pásztorlását" is jelenti — az antropológiai és teológiai üdvösséget krisztológiailag összekapcsolva közvetíti, az emberi gyógyulást legtágabb értelemben isteni üdvösségként kell felfognunk. Ezért valódi pasztorális gond az emberi elidegenedésből való gyógyulásra vonatkozó kérdést a keresztény üdvösség-ígéret horizontjába állítani, és — pneumatológiailag megfogalmazva — a Szentlélek átfogó horizontjából kiindulva keresni rá a választ. Gyógyulás (jólét) a lehető legtágabb értelmi horizontban értelmezve eszerint—teológiailag átgondolva—Isten színe előtti gyógyulás, vagyis üdvösség. Ebben az értelemben viszont megfordítva is állíthatjuk: az üdvösség — gyógyulás.3 Ezzel azonban a lelkipásztori beszélgetés túllépi a therapeutikus beszélgetés freudi értelmezését, vagyis már nem pusztán beszéd-kúrának minősül, hanem a múlt mégoly szükséges elemzésén túlhaladva új jövő szituatív-kiengesztelő feltárása megy végbe benne az abszolút Jövő, azaz Isten által. A lelkipásztori beszélgetés során tehát az élet sikerére irányuló egészen konkrét kérdés Isten üdvösségtörténelmi, Krisztusban adott válaszával lelki, az élet végső értelmét érintő vonatkozásba kerül. Meg kell állapítanunk, hogy a Szentiéleknek mint egy formális a priori erőnek megtapasztalására csak az embertársainkkal való együttlétünk a posteriori megtapasztalásában tehetünk szert. Ha tehát az élet praktikus értelme mint felszabadító beteljesedés a lehető legtágasabb horizontból és horizontra nyílik meg, akkor ez egyházi közvetítésben és ugyanakkor egyházi egyszerűségben történik, mert a lelkipásztori beszélgetés — mely a transzcendens beteljesedést, tehát a gyógyulást és az üdvösséget közvetíti — nem önmagából meríti a keresett értelmet, hanem csak a már készen rendelkezésre álló vagy még rejtőző értelmet emeli fel, hozza napvilágra. A lelkipásztori beszélgetés az emberi értelemdinamikát az azt megteremtő isteni értelemmel megváltó, felszabadító kapcsolatba hozza. A lelkipásztori beszélgetés ennél a közvetítő szolgálatnál többet nem tud nyújtani. Az üdvösséget maga Isten műveli Jézus Krisztusban, a Szentlélek által: a lelkipásztori beszélgetés során is a kegyelem primátusa érvényesül. Természetesen az isteni, Krisztusban való üdvösség ráépül az emberi szere- tettapasztalatra, és beteljesíti azt. Következésképp az élet immanens történelmi értelmének felismerése (pl. házassági krízis esetén) az élet transzcendens értelmének történelmi értelmezéseként mutatkozik meg, s ez a transzcendens értelem minden egyes krízis legyőzése által közelebb jut céljához, a beteljesült üdvösséghez. így az üdvösség és a gyógyulás közötti közvetítés érdekében mindenképpen szabad azt állítanunk: az immanens történelmi üdvösség, tehát a gyógyulás is, magába zárja a 125
