Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Tőzsér Endre (ford.): Embertől emberig - A lelkipásztori beszélgetés
régóta elkezdődött. Ám teológiailag is reflektálnunk kell arra, és lelkipásztori gyakorlatunkban még erősebben tudatossá kell tennünk, hogy az ember a szavával mily nagy mértékben ajándékozhat vagy tagadhat meg szeretetet. Itt az ideje, hogy mindenekelőtt a lelkipásztori beszélgetésben ismerjük és használjuk fel a szeretet szóban megvalósítható lehetőségeit. Magasak azok igények, illetve elvárások, melyeket az életben való eligazodáshoz nyújtott segítség keresése a beszélgetőpartnerektől megkíván, hiszen alapjában véve mindenki azt szeretné, hogy életének igazságát felfedezhesse, és a megtalált igazságot a szabad megvalósításba átültethesse. Ezért a partnerrel szembeni elvárásokat és igényeket a segítő beszélgetésben az emberi igazság és szabadság összehangolásáért folytatott közös igyekezet határozza meg. Ettől ugyanis nagymértékben függ az élet többé-kevésbé értelmes sikere, azaz a szeretet praxisa. Az ember közösséget keres A mai ember sok elidegenedése számos olyan törekvésből származik, melyek a szó és a szeretet benső kapcsolatának feloldására irányulnak. Önmagától és felebarátjától, énjétől és a közösségtől, magánszférájától és a környezetétől, és mindezen kapcsolatok legmélyén magától Istentől elidegenedve a mai ember a segítő beszélgetésben olyan választ keres, mely híd lehet az életre való képességhez és — az élet totális kioltásának veszélyére gondolva — a túléléshez. Ebben a szituációban a mai embernek egyrészt az a tapasztalata, hogy az egyének, a társadalmi csoportok, sőt a népek és az államok oly mértékben függnek egymástól, mint még az emberiség történetében azelőtt sohasem. Másrészt annak ellenére, hogy az emberek ennyire függnek egymástól, mégis egyre inkább elvesztik egymással a kapcsolatot, amely valódi közösséggé tehetné őket. Alfred Delp erre a helyzetre, ennek alapjára és következményeire ismételten felhívta a figyelmet: „Az emberek meghasonlottak bensőleg, mert nem ismernek már semmilyen középpontot, amelyből élhetnének [...], egy periférikus életalakítás kísérletébe kezdtek. Megpróbálták, hogy az egész helyébe csak egy részt állítsanak. Megpróbálták ezt a személyes és a nyilvános, közösségi életükben is. Az eredmény pedig: ez a feldúlt és szétzilált élet, melyről úgy érezzük, hogy nincs többé alapja. Ez az élet hangosan és érthetően adja tudtul, hogy saját létéért aggódik. Kétségbeesetten, halál körüli táncát járva életről beszél és élet után kiált. Elég ha csak néhány fejezetét fellapozzuk a történelemnek, láthatjuk, miért uralkodik el ma rajtunk a halál törvénye. Korról korra végigkövethetjük, hogyan távolodott el az ember az élet középpontjától, hogyan somfordáit el az élet forrásától, hogyan telepedett le az élet peremén. Egyház — Krisztus — Isten, az ember mind oda- s eladta. Ám egy próbálkozás mindig újabb próbálkozásokat indít el: totális tudomány, totális gazdaság, totális politika — minden hiába. Az ember maga megy tönkre, maga pusztul el. És oly sokáig áll a szakadék előtt, nem szabadulva az önmagával szembeni szorongástól, mígnem ismét hazatalál, újra felismeri az origót, mely rajta kívül, sőt fölötte van".1 Az ember értelmet keres Ez az otthontalanság az emberi élet értelmének mély kríziséhez vezet. Paradox módon a kommunikációs lehetőségek gazdagsága és a legrafináltabb kommunikációs eszközök kínálata ellenére az emberi elszigetelődés fokozódni látszik. Ezért semmiképpen sem szabad eltekinteni annak veszélye felett, hogy ezen eszközök-le- hetőségek között a szó áruvá nivellálódik, mely az embert csak (célhoz segítő) eszközként kezeli. Az emberi kapcsolatok nélküli, az összetartozás mély tudata 122
