Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Tőzsér Endre (ford.): Embertől emberig - A lelkipásztori beszélgetés
nélküli társadalom az egymással való érintkezésben megmarad az eszközcsere viszonyának szintjén. A szeretetet szórakozással cseréli fel, a szó pedig kommunikatív sekélyességgé laposodik. Az ilyen jellegű kommunikáció szándéka nem az emberi szeretet, hanem a függetlenség. Következésképp mindenki mindent be akar szedni, be akar vételezni, és a nyelvet, a szót az érdekeknek megfelelő irányítás szolgálatába állítják. Ilyen szándék értelme azonban mindig az ön-szeretet marad, mely szóba öltözve válik hatékonnyá: ideológiaként. Ezáltal persze — a szó legvalóságosabb értelmében — eladják a szót, s az ilyesféle, beteljesülést, boldogságot ígérgető beszédről mégiscsak kiderül, hogy a rabszolgaságba hajtás szublimált formája. Igazság és szabadság egymásbanléte ezáltal nem az emberi élet értelemére válik nyitottá, hanem a kérdező és kereső ember perverz manipulációjává válik. A mai ember tehát abban a veszélyben forog, hogy a kommunikációs lehetőségek között is egyedül marad, s ezáltal élete értelmetlenségbe, ürességbe süllyed. Mivel azonban az ember nem szűnik s nem is szűnhet meg élete értelmét kutatni — igen, mivel az élet értelmének megtalálása olyan követelmény, melynek teljesülnie kell ahhoz, hogy sikeres legyen az emberi élet —, meg kell próbálnia a segítő párbeszéd nyújtotta együttlétben megszabadulni mindattól, ami élete értelmét fenyegeti. Lényünk legmélyén fenyeget minket az igazság elvesztéséből származó dezorientált- ság veszélye, és a közösség elvesztéséből, ill. a „közös értelem" elvesztéséből származó, szabadságunk terén jelentkező erős megrövidülésünk veszélye. E veszélyek megnyilvánulnak a szorongás, a középszerűség és az otthontalanság érzésében, és artikulálódnak az emberi beszéd hiányában. Ezáltal pedig az emberi élet értelme mint praktikus igazság kerül veszélybe. De erősebben is fogalmazhatunk: minden segítő beszélgetésben az emberi lét szituatív sikeréről van szó. Ha tehát valaki a segítő beszélgetésben a ki-mondást, önmagának, élethelyzetének a kimondását keresi, az adott kapcsolatban tulajdonképpen élete teoretikus és praktikus értelmét kutatja, hogy így, ebben a szó-válasz-eseményben találja meg, miképpen tud megbirkózni történelmi létével. Ez azt jelenti, hogy a mai ember a dialogikus értelmet egy közösség gyakorlatában keresi, melyet elveszített. Az emberek az összefüggéseket nem látják át, és nem azok szerint alakítják életüket. Életüknek s a velük történő eseményeknek az értelme összekuszálódott vagy homályba burkolózott. A mai embernek e veszélyes elidegenedései a mátrixok minden lelkipásztori beszélgetés számára. „Ember, hol vagy?" — visszhangzik a bibliai szó az idők folyamán (Tér 3,9), mert a Paradicsom elvesztése ma is tart. Szó és szituáció Ha a segítő beszélgetés utáni egyre növekvő vágyban korunk szomorú elidegenedése artikulálódik, ez a tapasztalat a szituációt s egyúttal a kairoszt jelenti a mai lelkipásztorkodás számára. Ahhoz persze, hogy a lelkipásztori szituáció lelkipásztori kairosszá válhasson, a mai ember elidegenedésének magának az egyháznak kihívó elidegenedésévé kell válnia. Csak így bizonyulhat a lelkipásztorkodás korszerűnek és életrevalónak. Az igazi lelkipásztorkodás halad a korral, történelmi, szituatív és konkrét. Hogy szónak és szituációnak egymáshoz kell illeszkednie, érthető, ha az emberi szót nem absztrakt módon, egy időtlen idea tartalmának megjelölési funkciójából kiindulva határozzuk meg, hanem konkrétan, az adott korban történő kimondottá válásból, tehát ha a szó lényegéhez tartozónak tekintjük, hogy időben hangzik el, ha a szót életünk eseményének tekintjük. Szót és szituációt nem szabad pusztán kívülről összekapcsolnunk, hiszen a szó a szituáció meghatározása, és az emberi szituáció beszéddé vált és beszéd által megvilágított jelen. „A szó lényege a szituáció, a 123
