Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Csikós Csaba: A maga képére és hasonlatosságára... - Az ember teremtése és elhivatottsága a Gen 1,26-28 tükrében
világ- és önpusztításnak, bálványokat teremt és végül önerőből istenné koronázza önmagát. De az örök tervben bennfoglaltatott az is, hogy Isten egykor majd beletestesül ebbe a világba, visszaadja az ember eredeti méltóságát, s felkarolja a számára örökké szeretetreméltó lényt az elvesztett istenközelségbe, hogy az állatközelségből származó és oda ismételten visszahulló embert végérvényesen magához emelje. A bibliai textusban a kép, „celem", pontos hasonmást, leképezést jelent, mely a hasonlóság, „demút" szóval hendiadioint* képez. Ezzel a kettősséggel nagyon precízen fogalmaz a szerző. Az ember Isten képmása, pontos hasonmása, de mégsem azonos vele, csak hasonló hozzá. A celem és a demút kifejezés így találóan kimondja mindazt, ami az ember nagyszerűségét, rendkívüliségét jelenti. Bár az ember mint Isten-képmás képzete nem volt ismeretlen az ókori Kelet világában (vö. Gilgames- eposz), a Biblia mégis jelentős többletet hordoz, kifejezésre juttatja, hogy az ember mind testi valójában, mind lelki-szellemi adottságaiban istenképiség. Ezért lehet Isten helytartója a földi világban, s ezért kap meg minden isteni adományt, par excellence a halhatatlanságot is. „...a teológia középpontja Isten, és az Ő üdvözítő terve... Ugyanakkor az is igaz, hogy a teológia mindig az emberről beszél, még akkor is, ha Istenre vonatkozó igazságokat állít. A teológus nem beszélhet úgy Istenről, hogy egyszersmind ne szólna az emberről..." — írja Fila Béla.9 Vagy ezt kissé szabadabban átfogalmazva így is mondhatjuk: „bármit állítunk az emberről, azt Istenről is állítjuk, s—mutatis mutandis —, amit állítunk az Istenről, azt az emberről is állítjuk": ez természetesen csak Krisztusban vált elevenné és nyilvánvalóvá. Az 1,26c és az 1,28c ff szerint Isten ténylegesen átadja az embernek a kozmosz, a Föld feletti hatalmat, jóllehet gondviselő jósága mindig őrködik fölötte és a végső beteljesülés felé lendíti. Az „uralkodjatok", „töltsétek be a földet", „vonjátok uralmatok alá" kifejezések nem rombolást, irtást, pusztítást és önpusztítást jelentenek, hanem a Teremtő elgondolásának továbbvitelét, a teremtés további fázisaiban való aktív részvételt, a világ humanizálását. S ez nem csupán egyes kiválasztottak előjoga, hiszen minden egyes ember a mennyei Király uralmáról szóló jeladás ebben a világban. Ahogyan Isten őrködik az idő, a történelem és a kozmosz rendje felett, akként kell az ő képmásának uralma alá vonni a földet Isten képviseletében, Isten szeretetével. „A teremtett világ minőségét az biztosítja, hogy nem magától áll fenn, hanem Istentől. Az ember különleges feladata pedig az, hogy őrizze és kibontakoztassa ezt a benne magában és a rajta kívüli természetben rejlő isteni eredetet."10 Az ember tehát Isten megbízottja, Isten uralmának megjelenítője, nem szolga, hanem kiválasztott. Az egész perikópa centrális egysége az 1,27. „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette." Annak érdekében, hogy a szöveg titkát megfejtsük, vegyük figyelembe az eredeti héber szöveg tükörfordítását. „Teremtette Elohim az embert, képére őt Elohim teremtette, őket férfinak és nőnek teremtette." Ha a szerkezetet kibontjuk, egy centrális összetett khiazmust** kapunk, melynek centrumát az 1,27c magyarázza: ** 112 jelzős főnév helyett két és kötőszóval kapcsolt főnév használata. azaz olyan, a Bibliában gyakran előforduló szerkesztési formát, mely a szövegrészt a görög khi (X) betű alakzatra rendezi, miáltal a centrális elem — ha van — különleges hangsúlyt kap.
