Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Csikós Csaba: A maga képére és hasonlatosságára... - Az ember teremtése és elhivatottsága a Gen 1,26-28 tükrében
be, ugyanis nincs képlete. „Az ember alapjában véve több, mint amit megtudhatunk róla." — mondja Jaspers.6 Bár az ember testiségében az állatok rokona (ezt ismerte fel a P szerző), Isten kiemelte ezt a lényt az élők világából, élő-éltető lelket, szellemet adományozott neki, részt önnön-magából, s így a teremtésben társává, szeretetében dialogizáló partnerévé tette. Ez a dialógus az emberi lét csúcspontja, az istenképiség teljessége: ez tette emberré az embert, és ez teszi újra meg újra emberré. Az emberi lét két szállal kapcsolódik a teremtéshez: élményszerű találkozás a természettel (oltalmazó szeretet a teremtett valóság felett) és párbeszéd a teremtő Istennel. Az ember ott és akkor szakad el Istentől, amikor ezeket az érintkezési pontokat felszámolja (ökológiai és egzisztenciális krízis). S bár az ember bukott és bűnös, halott testi mivoltában, Isten kegyelme mégis harcol érte, s nem engedi végső pusztulásra jutni. Az ember teremtéséről szóló perikópa (Gén 1,26-28) látszólag a teremtési ciklusoknál már megszokott, sztereotip bevezetéssel indul („akkor azt mondta Isten"), s mégis érezzük, hogy itt valamiféle kilépés történik a megszokott sematizmusból, a teremtési folyamat mozgása lelassul, megáll. Abevezető formulát nem parancs vagy cselekmény követi, hanem egy különleges titokteljes tanácskozás, Isten önmagával — mint isteni bölcsességgel — folytatott beszélgetése, elgondolása, mérlegelése, majdhogy nem kérdés, melyet így is értelmezhetünk: „alkossunk?", „uralkodjanak?". S itt nem egyszerű antropomorfizmusról van szó. A szent szerző az isteni inspirációból, az emberi történések megtapasztalásából és a történelem abszurditásából merített. Isten irtózatos kockázatot vállalt az ember megalkotásával, a világ feletti uralom átruházásával, a szellem és a szabad akarat adományával — egész önmaga-adásával —, az ember istenképiségével. Az ember teremtése ugyanis — és ez nemcsak a bibliai szerző meglátása — nem egyszerűen evolúciós folyamat volt. Bár az ember egész testi mivoltában az állatokhoz hasonló, a szárazföldi állatokkal egy napon, egy egységben — de nem egyazon aktussal — teremtetett. Isten nem valamiféle „földből sarjasztott", már meglévő állatot fejlesztett tovább, hanem kiemelte az embert a teremtés folyamatának rendjéből, minőségileg valami egészen újat és szokatlant alkotott: „bárá Elohim". Ugyanis Isten mintegy belesugározta az emberbe azokat a hallatlan lehetőségeket, amelyeket öröktől fogva adományozni szánt. • Az ember olyan gazdag örökség birtokosa, mely a teremtményi piramis valamennyi fokozatát tartalmazza és összes lépcsőjét hordozza. Mint minden élőlény, ő is megismétli létrejöttében az egész törzsfejlődést, de ugyanakkor individuum, egyszeri és megismételhetetlen. (S ez még csak a „testi" vonatkozás). • Megismerőképessége folytán „az ember valamiképpen minden létező" (Aqui- nói Tamás)7. A világ felé fordulva mindenre fogékony szellemével átvilágítja és humanizálja a kozmoszt, s ezzel megvalósítja önmagát. (Ez az ember „szellemi" motívuma). • S végül a legnagyobb kegyelmi ajándék: Isten közölte önmagát, feltárulkozott az ember előtt, egész isteni létét, végtelen gazdagságát s az idők teljességében önnönmagát adta át nekünk Jézus Krisztusban, emberré összpontosítva önmagát vállalta a mi nyomorúságos és méltóságteljes emberségünket. De Isten mindezt nem erőszakkal tette, hanem az emberi szabadságra, az egyéni döntésre hagyatkozott. Egyetemes üdvözítő akaratát úgy kínálja föl minden idők emberének, hogy meghagyja az ember önállóságát, de ugyanakkor felszólítja, hogy nekifeszüljön ezen ingyenes adományok megszerzésének, tegye azokat magáévá, üdvösségszerző energiát merítsen belőlük. Rettenetes kockázat volt ez. A Teremtő ugyanis tudta, hogy az ember ezekkel az adományokkal vissza fog élni, és „az egek erősségével a kezében és a poklok ürességével a szívében" (Hegedűs L.)8 fel fogja dúlni a kozmikus rendet, nekilát a 111
