Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Csikós Csaba: A maga képére és hasonlatosságára... - Az ember teremtése és elhivatottsága a Gen 1,26-28 tükrében
univerzum túláradó szépsége, harmóniája, a Föld teremtése és benépesítése, sőt maga a Szó is — végső soron mint írásba foglalt Szentírás — egyedül az emberért, az ember érdekében történt, s az Istennek az emberhez való viszonyát tárja elénk. „Az ember olyan lény" — mondja K. Jaspers — „amely Istenhez való viszonyában egzisztál."1 Nem az Istenről való tudásunk a fontos — ami egyébként is biztosan töredékes, hiszen végességünk nem alkothat fogalmat a teljességről —, hanem az Istenhez való viszony, amely elsősorban az emberek közti érintkezésben és társas viszonyban, expressis verbis: a szeretetben csúcsosodik ki. „Isten realitása és a mi Istenhez való történeti viszonyunk közvetlensége kizár minden Istenről szóló általános érvényű tudást" (K. Jaspers)2. Ezek ugyanis olyan transzcendentális élmények, a Végtelennel való találkozásnak olyan fénylő pontjai, melyek egy közölhetetlen Isten-tapasztalathoz, misztikus érintkezéshez vezetnek. Erre a közölhetetlenségre érez rá M. Buber: „A Paradiso látnoka, amikor Colui-t mond, költői szükségből nem autentikusan beszél, és tudja is ezt. Akár Ő-ként, akár Az-ként beszélünk Istenről, mindig allegóriában beszélünk. De ha Te-t mondunk neki, akkor halandó értelem és jelentés által a világ töretlen igazságát emeljük szóvá."3 Vagy másképp: az Istennel kapcsolatos beszédnek csak egyetlen adekvát formája létezik, az Istennel való beszéd. Ha a teremtés történetét éber szellemmel olvassuk, megfigyelhetjük, hogy az események folyamatossága egy sűrűsödési pontban felfakad, s ebben, mint központi eseményben tetőződik minden megelőző mozzanat: színre lép az Isten-képmás, az ember, a testben való szellemi lény. S mégsem az ember a végcél. „A teremtés az emberre nézve történt, hogy ezután az ember Istenre nézve éljen."4 Ez a teremtés alapkoncepciója, az ember teremtésének mottója. Az ember küldetése tehát az, hogy életét kibontakoztassa Isten által Istenben, kiépítse a közösséget, a viszonyt, melyben szükségképpen Isten a kezdeményező. „Magadra irányítottál bennünket, Urunk, s nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned"5. Az ember teremtésében érhető tetten az Isten végtelen bölcsessége és szeretete. A teremtés-ciklusok egymásutánja az ember felé tör, az emberre irányul, de minden mozzanatát a szó indítja és lendíti tovább. S ez a szó — mint „logosz" — az embert keresi, személyes viszonyra, a legigazibb és leghitelesebb Én-Te kapcsolatra szólítja úgy, hogy a szóban és a szó mögött rejlő teljesség materializálódik, felölti az emberi szó köntösét, Igévé lesz, mígnem egy grandiózus történelmi pillanatban a teljes önkiüresítéssel sorsközösséget vállal velünk, végességünkkel, kontingenciánkkal, a semmivel szembesülő, halálra ítélt emberségünkkel. Ige általi teremtés, s a terem- tettségbe beletestesülő Ige: ez a keresztény hit megfejthetetlen realitása. Az ember állatközelben él, de az előbbiek értelmében egyben istenközeiben is. A legigazibb coincidentia oppositorum*, két ellentétes pólus egymásnak feszülése és egybeolvadása, melyet a görög filozófia — és sajnálatos módon az ókereszténység is — a test és a lélek tusakodásaként értelmezett. Az ember ugyanis, mint dialogizáló partner Isten különleges kegyelmében, szeretetében él, ugyanakkor evilági küzdelmekben, vergődésekben állat-szinten őrlődik. Nagy, rettenetes kettősségben, szellemi és testi valóságának egységében és széthúzásában, az ellentétes pólusok feszültségében él: lehetőségeit tekintve a végtelenre nyitott, de arasznyi létében korlátozott, kontingens, véges. Az a kérdés, hogy mi is valójában az ember, megválaszolatlan és megválaszolhatatlan. Minden egyes individuum külön világ, gazdag, végtelen, kimeríthetetlen és kimondhatatlan (ineffabile) valóság, nem matematizálható, nem rendezhető képlet’ az ellentétek egybeesése 110
