Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Gáspár Csaba László: A kánoni jog törvénye és a lelkiismeret törvényének joga - Az elváltak és újraházasodottak pasztorációjához
látszik, sőt, sok esetben már ténylegesen hosszú ideje annak is bizonyul a második kapcsolat, amely éppen ezért, ha jogilag megalapozatlan is, erkölcsileg az idő előrehaladtával egyre szorosabb szálakat fon a házastársak köré. így tehát jogosan vetődik fel a kérdés, miért ne fogadhatná el az egyház ennek a morális köteléknek a tényleges meglétét és a belőle fakadó következményeket. Rotter szintén említi a lelkiismereti döntés méltóságát, továbbá rámutat a lelkiismereti ítélet korunkban tapasztalható tartalmi változására. Ennek értelmében a Familiáris Consortio által javasolt megoldás mérlegelésekor — hogy ti. az új kapcsolatban élők csak akkor bocsáthatók a szentségekhez, ha úgy élnek mint „fivér és nővér" (Nr. 84) — figyelembe kell venni, hogy a szexuális kapcsolatot a szubjektív lelkiismereti fórum manapság nem minősíti súlyos bűnnek. Az az érv sem meggyőző, mondja Rotter, hogy az újraházasodók szentségekhez engedése megütközést váltana ki a hívőkből, sőt „manapság valószínűleg sokkal több ember ütközik meg azon, hogy az elvált újraházasodottakat kizárják a szentségi életből..." A dogmatikus tárgyalást Raphael Schulte, a bécsi egyetem dogmatika professzorának tollából olvashatjuk. Előbb felsorolja azokat az okokat, melyek szükségessé teszik a kérdés újbóli átgondolását. Ezek a következők: Mindmáig nincs a tradícióból kibontakozó, egyetemes egyházi, általánosan elfogadott, minden elemében azonos, érvényes és kötelezőnek tekintett, s ennek megfelelően megélt teológiai-egyházi tanítás a házasság szentségéről. Az eddig kidolgozott dogmatikus és szakramentális teológiai értelmezések mindegyike kánonjogi alapokra támaszkodik, ennélfogva a dogmatikai megfontolások voltaképpen utólagos kommentárnak mutatkoznak, s nem eredendő szakramentális teológiai és teológiai-antropológiai felismerésekből táplálkoznak. A római katolikus egyház soha nem bírálta a keleti egyház házassági gyakorlatát, miáltal annak adta jelét, hogy az egységesen szabályozott gyakorlatot és tanítást nem tekinti az egyesülés szükségszerű föltételének4. Ebből következően a római katolikus értelmezés korántsem rendelkezik azzal az egyértelműséggel és világossággal — még kevésbé kizárólagossággal —, amelyet többnyire feltételeznek, olykor egyenesen állítanak vele kapcsolatban. Az alaposabb teológiai átgondolásra sarkalló negyedik okként azt említi a szerző, hogy a házasság szakramentális-teoló- giai vizsgálata mind a mai napig inkább, sőt úgyszólván kizárólagosan a házasság- kötés aktusára, azaz a házassági szerződés megkötésére (a konkrét házasság megalapítására) volt tekintettel, azt vizsgálta, s nem reflektált a házasság szentségére mint életállapotra vonatkozó szentségre. Ilyen és hasonló problémák illetve hiányosságok szép számmal akadnak a teológiában. így például az emberi szexualitás értelmezése minden erkölcsteológiai és egyéb igyekezet ellenére sem haladta meg az ágostoni tradícióban megfogalmazódott gyanakvást vele szemben. A teológiában a férfi és nő lényegének meghatározása domináns módon a férj és a feleség fogalma felől, vagyis a házasság alapján, illetve arra tekintettel történik. Ilyenformán azonban a pillantás átsiklik a férfi és nő eredendő Istenhez való vonatkozásán, s azon, hogy Isten elsősorban önnön partnereként teremtett embert, majd ennek alapján rendelte a két emberi nemet egymáshoz. A házasság keresztény szentségi jellege nincs megalapozva a keresztény szentség lényegi karakterével, ti. a kereszt és a feltámadás eseményével, márpedig ebben rejlik a szentség lényege, mely megkülönbözteti a jelekben történő egyéb kegyelmi megvalósulástól. Aházassággal kapcsolatos reflexió többnyire a teremtés titkára utal — a fölöttébb problematikus „természetes szentség" kifejezésével —, valamint a szövetség sajátos megvalósulását látja férfi ésnő házasságában (vö. az új Katekizmus 1617. és 1661. pontját). Mindez kétségkívül helytálló, csak éppen nem ragadja meg a házasság keresztény szentségi lényegét, nevezetesen „az (összes) szentség (egyenként sajátos, a többitől különböző) szakramentális-megjelenítő, valamint szakra106
