Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Békés Gellért: Történelem - Gondviselés - Isten. Vályi-Nagy Ervin a történelem keresztény értelmezéséről
ténet és világtörténelem között — a részletekig elmenően? Meg tudjuk-e állapítani egyértelműen és teljes biztonsággal, hogy a világtörténelem mely erőit és hatalmasságait tekinthetjük „szolgáló lelkeknek" (Zsid 1,14), amelyek pozitív viszonyban vannak az üdvtörténettel?" A kérdés nyilván nem a különböző vallásokra, azok üdvösséget közvetítő szerepére, hanem magára a történelmi folyamatra vonatkozik. Torténnek-e olyan események, érvényesülnek-e olyan erők, felismerhetők-e olyan eszmék ebben a folyamatban, amik Isten országának ügyét, az ember örök üdvösségét szolgálják? Ha létezne ilyesmi, akkor „abszolút tisztelettel és engedelmességgel" kellene fogadnunk (K. Barth). Ám ilyesmiről a Biblia nem tud. „Nekünk csupán az az ismeret adatott — írja Vályi-Nagy —, hogy a világtörténelemnek szolgálnia kell az üdvtörténetet, de az, hogy ez mi módon történik, rejtve marad előttünk." A tényt hisszük, de a hogyan ismeretlen. Az üdvösség története az emberi történés folyamatától függetlenül, sőt nem egyszer annak ellenére bontakozik ki (49-50). Mindennek ellenére Vályi-Nagy a történelmet nem tekinti merőben színpadnak, az üdvösség története külső keretének. Meggyőződése, hogy hívő ember felismerhet bizonyos eszméket és törekvéseket, amik a történelmi folyamatból kiszűrődve végül is Isten embert üdvözítő szándékát szolgálják. Ezek az eszmék és törekvések az emberi méltóság és szabadság fokozatos felismerésére és gyakorlati elismerésére vonatkoznak. Voltaképpen az alapvető emberi jogokról van itt szó: az embernek az élethez, a szabadsághoz, a világ szellemi és anyagi javaihoz, s mindennek kereteként a békéhez való jogáról. Az olyan világrend, amely ezeket a jogokat biztosítja, kétség kívül megfelel Isten üdvözítő akaratának, mert megteremti az evangélium akadálytalan hirdetéséhez szükséges társadalmi és kulturális feltételeket. Ennek elismerése azonban sohasem jelentheti azt, hogy a történelmi folyamatnak egy szakaszát vagy a világ állapotának egy kialakult formáját végérvényesnek és kötelezőnek kellene elfogadnunk. Keresztény ember minden evilági értéket az evangéliumi metanoia szellemében fogad: úgy, mint eszközt, nem az Istentől független szekuláris autonómia érvényesítésére hanem mint annak eszközét, hogy tudatosabban és szabadabban szolgáljuk az Istent (51-55.). Helyesen látja a szerző, hogy Isten fiainak szabadságát az biztosítja, ha gondosan és pontosan megkülönböztetjük Istennek a történelmi folyamatban végbevitt művét, az üdvösség történetét, magától a történelmi folyamattól. Isten „azt akarja, hogy ezt a világot, amelyet őrzünk és használunk, ne tekintsük öncélnak. Sőt ne is szeressük" (ljn 2,15), legalább is ne önmagáért. „A szeretetnek nincsen más tárgya, mint az Úr és a felebarát" (56-57). De hozzá fűzöm: felebarátunk és mi magunk is ebben a világban élünk. Jézus is itt élt. Szerette ezt a világot, nem önmagáért, hanem mert Isten jónak teremtette, s mert ő maga azért küldetett, hogy Isten szándéka szerint újjá teremtse. Mi más lehet a tanítvány küldetése, mint e jézusi szeretet folyamatos szolgálata? A történeti változások „keresztény olvasata" Isten és a történelmi folyamat gondos és pontos megkülönböztetése ellenére elfogadott tény, hogy a történeti idő fogalmát a Bibliában gyökerező keresztény időszemlélet teremtette meg. Vályi-Nagy egy 1963-ban írt, de mindeddig meg nem jelent munkájában foglalkozik a történeti idő és az időbeli változás problémájával. Ezt „A történelem kérdése" címmel közölt írását ő maga fordította magyarra. Az idő történeti szemlélete az ókorban ismeretlen. Akárcsak a természetben élő ember, mind a mítosz, mind pedig a görög filozófia a kozmikus és a biológiai folyamatok ciklikus ismétlődése (nappal-éjszaka, évszakok, életszakaszok stb.) alapján ösztönszerűen körforgásként élte meg és értelmezte az időt. Az üdvösség története viszont kezdetről, kibontakozásról és beteljesülésről szól, vagyis lineáris, 10
