Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - KÖRKÉP - Gáspár Csaba László: A kánoni jog törvénye és a lelkiismeret törvényének joga - Az elváltak és újraházasodottak pasztorációjához
dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni" (10.v.). A szokásos magyarázat, mely szerint a tanítványok ekkor még a Szentlélek befogadása előtti állapotban vannak, aligha meggyőző. Mindenesetre Jézus következő mondatai az „Isten országának" említése következtében olyan eszkatologikus horizontban mozognak, amely nem teszi lehetővé az elhangzott kijelentések egyszerű jogi értelmezését, hanem inkább „teleologikus rendelkezésként (Zielgebot), avagy Isten akaratának prófétai-eszkatologikus feltárásaként" kell őket értelmezni. A Lk 16,18 és a Mt 5,32 lényegében megegyezik, de utóbbi tartalmazza a már említett klauzulát, a paráznaság esetét. A szóban forgó vers értelmezése szempontjából nem közömbös, hogy a hegyi beszéd antitézisei között szerepel („mondották a régieknek... én pedig azt mondom nektek"). Következésképpen — mint antitézist — ezt a kijelentést sem szabad a többitől eltérően értelmezni. Minthogy azonban a többi antitézist sem interpretálják abszolút és jogi értelemben (például az eskü tilalmát — 5,33-37 — soha nem értelmezte az egyház szó szerint és jogi kijelentésként), hanem eszkatológiai távlatban, ennélfogva a házasságra vonatkozó jézusi mondások is ebben a horizontban nyerik el valódi és teljes jelentésüket. Ezen túlmenően pedig „aligha állíthatja bárki is, hogy az egyház keze abszolút mértékben meg lenne kötve a válással kapcsolatban". A szerző végül röviden említi az úgynevezett privilégium paulinum-ot (lKor 7,10-16), s megjegyzi, hogy alkalmasint nem vezethető vissza Pálra, majd felteszi a kérdést: ha a páli szöveg logikája alapján a paráznaság (2.v.) képezi az okot, mely miatt szükséges, hogy minden férfinak legyen felesége és nőnek férje, vajon akkor nem érvényes-e ez az elv a kudarcba fulladt, és életképtelenné vált házasság esetében is? — végtére a paráznaság veszélye ekkor éppúgy fennáll, mint a házasságon kívül. A záró következtetések így hangzanak: 1. Az ősegyház tudatában volt annak, hogy Jézus a házasok emberileg boldogító és valóban megélt egysége mellett foglalt állást. 2. Az egyházban nyilvánvaló módon kezdettől fogva tapasztalták, hogy ez az egység, bármennyire is kívánatos, igen sok esetben még a keresztények között sem valósul, és talán nem is valósítható meg. Ennek nyomán már az Újszövetségben is felbukkan az a törekvés, hogy lelkipásztori megoldásokat dolgozzanak ki a megtört házasságokkal kapcsolatban. 3. Az új szövetségi szövegek nem tárgyalj ák azt a problémát, hogy miképpen lehet emberileg felelős módon (például szexuálisan) élni a házasság kudarca után. Azt a kérdést sem tárgyalják (mely bizonyos okok folytán kezdetben még nem fogalmazódott meg elég világosan), hogy miképpen lehet segíteni az ilyen házasoknak. Éppen ezért ezt a problémát a későbbiekben kellett az egyháznak tisztáznia — ez pedig másképpen történt a keleti és a nyugati egyházban. 4. Az imént pontból, valamint a fentiekben megfogalmazott egzegetikai tisztáz- hatatlanságokból következően „lehetetlen azt állítani, hogy az elvált újraházasodot- tak kérdésében Jézus akarata megköti az egyház kezét". A bécsi egyetem egyházjog professzora, Bruno Primetshofer jogi szempontból vizsgálja a problémát. Bevezetőként fölteszi a kérdést: vajon a házasság érvényességéhez nélkülözhetetlen akarati beleegyezés punktuális eseményként értendő, mely a házasság megkötésekor történik meg, vagy inkább dinamikus folyamatként, amelyet a jogi artikuláció mesterségesen sűrít egyetlen pillanatba. Ugyancsak problémát jelent a megkereszteltek érvényes házasságának minden további nélküli azonosítása a szentségi házassággal. Ez a szentségi kegyelem eldologiasításának, illetve a szentségi esemény automatizmusának veszélyét idézi fel: „így tehát a legsürgetőbben vetődik fel a kérdés, vajon nem létezhet-e olyan érvényes házasság megkereszteltek között, amely nem (eo ipso) szentség is egyben?" 104
