Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - INTERJÚ - Gáspár Csaba László (ford.): Peter Neuner-rel, a Müncheni Egyetem dogmatikai professzorával: Új "hivatalok" az egyházban a közösség szolgálatára
új szolgálatok felértékelése illetve hivatal-karakterének erőteljesebb kidomborítása egyúttal utat nyit a nők számára is a felszentelt papi hivatalhoz? — Hajói látom, a lelkipásztori szolgálatot végző nőket teljes mértékben elfogadják a plébánia közösségek, csakúgy mint az egyházi vezetők. Ez örvendetes fejlemény, mely esélyt jelent a nők fokozottabb egyházi szerepvállalása számára. Ez nem jelenti azt, hogy ezen a ponton meg is kellene állnunk. A nők egyházi hivatal értelmében vett diakonisszává szentelésének nincs akadálya. A pappá szentelés kérdése azonban az „Ordinatio sacerdotalis" szerint másképpen fest; a téma mindenesetre továbbra is napirenden marad teológiai és pasztorális értelemben egyaránt. — A probléma veleje nálunk és a világegyház más tájain is kétségtelenül a közösségek irányításának kérdése. A közösség irányítása ott is még mindig a pap kezében van — legalábbis formálisan —, ahol már léteznek különböző főhivatású vagy tiszteletbeli szolgálatok, melyek hivatalos teendőket látnak el. Vajon ez nem változhat a jövőben? — Kezdetben a világi munkatársak egy-egy különálló feladatot vettek át, melyeket korábban a plébános látott el a közösségekben. A fejlődés azonban nem állt meg. Egyre több egyházmegye tér át arra a gyakorlatra, hogy a világiakat ténylegesen is a plébániák élére állítsa, bár az elnevezések és a struktúrák különbözőek. A CIC 517. kánonjának 2. szakasza értelmében az illetékes pap a legfőbb felelős, ez azonban nem csorbíthatja a „világiak"-ra háruló „együttes felelősséget". A már több helyen meghonosodott megoldások gyakorlatilag egy olyan közösségvezetői hivatalt teremtenek a világiak számára, mely csupán az Eucharisztia ünneplésének vezetését és a szentségi bűnbocsánatot utalják kizárólagosan a pap jogkörébe. — Ezáltal azonban különválik — legalábbis tendencionálisan — a közösség irányítása és az eucharisztia bemutatásának joga, az igazgatási és a szentségi struktúra, és egyre inkább létrejön az a torz állapot, melytől Kasper püspök az említett referátumában óvott anélkül, hogy bármiféle megoldással állt volna elő... — Egyházunk hagyománya szerint a vasárnapi istentisztelet az utolsó vacsora megünneplése. Ha ezt immár nem lehet megülni, vagy már csak szükségintézkedések révén lehetséges, mint például a közösség számára idegen, csupán a misézésre felkért pap igénybevételével, akkor az egyház valamit rosszul csinált. Nincs jogunk a hivatali struktúrával kapcsolatos csökönyös rugalmatlanság vagy fantáziánk vér- szegénysége miatt bizonytalanná tenni a közösségek lehetőségét, hogy saját kebelükben ünnepelhessék meg az Eucharisztiát. Ezért dogmatikai szempontból az lenne a megfelelő megoldás, ha azokat ordinálnánk, akik ténylegesen is — illetve az egyházjogilag lehetséges keretek között — gyakorolják a közösség irányítását. Minden egyéb csupán afféle szükségmegoldás, melynek természetesen meg lehet a maga értelme a hivatalgyakorlás értelmezésének olyan átmeneti időszakában, amely egészét tekintve súlyos problémáktól terhes. —Az átmeneti helyzetre az egyházban részint úgy reagálnak, hogy erőteljesen fölértékelik a hivatal szerepét, elsősorban a papi hivatalét. Nem csupán a világi papság cölibátusát tekintik Isten kiváltképpen becses adományának, melyben egyházát részesíti, hanem egyébként is erőteljes hangsúllyal szólnak a papról mint „Isten emberéről", aki teológiailag, spirituálisán fölötte példamutató embere Istennek, s pásztora a közösségnek. Vajon ezáltal nem kiéleződik-e inkább a hivatal krízise, semmint megoldást nyer? — Ennek megválaszolása végett távolabbra kell visszanyúlni. Közvetlenül a 2. Vatikáni zsinat után, mint ismeretes, újszerű értékelést nyert a „világi hívő" mint az egyház tagja és apostoli küldetésének megvalósítója. A papsággal kapcsolatos akkori krízis — bár nem csupán, de részben — reakció volt arra, hogy a világiak és a püspökök felértékelése során teológiailag és gyakorlatilag egyaránt elmosódottá váltak a papi hivatás körvonalai. Reakcióként érthető, és persze szükségszerű is volt, hogy ismét felvetődjék a pap identitásának kérdése, valamint hogy újra a reflexió 97
