Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - INTERJÚ - Gáspár Csaba László (ford.): Peter Neuner-rel, a Müncheni Egyetem dogmatikai professzorával: Új "hivatalok" az egyházban a közösség szolgálatára
fénykörébe kerüljön a pap sajátos egyházi pozíciója. Tagadhatatlan, hogy ezzel kapcsolatban már akkor fellépett és ma is érzékelhető az a tendencia, melynek értelmében a pap helyét ismét a laikussal szembeni kontraszt alapján kell meghatározni. — Az egyházi megnyilatkozásokban újra és újra felbukkan a figyelmeztetés a „világiak- laikusok klerikalizálásától" illetve a „klérus laicizálásától". Vajon ez nem visszaesés-e a zsinat által már meghaladott gondolkodásmódhoz? — Valóban látom annak veszélyét, hogy ilyen módon visszaesünk a kölcsönös kizárás állapotába. A 2. Vatikáni zsinat minden igyekezetével azon volt, hogy úgy határozza meg a világi hívőket mint „Isten népének", a „laos tou theou"-nak a tagjait. Az „Isten népe" kifejezés az Újszövetségben és a zsinaton sem az egyszerű hívők és a papok, hanem a hívők és nem-hívők, a megkereszteltek és nem-megke- reszteltek közötti különbségre utal. Az „Isten népe" kifejezésnek ebben az alapvető értelmében az egyházon belül nem léteznek olyan állapotok, pozíciók, melyek egyike a másik elé rendelődne. A mai helyzetre pillantva mindenesetre inkább tartok a „klérus klerikalizálódásától", semmint a „világiak klerikalizálásától". — Vajon a hivatallal, papi és világi állapottal kapcsolatos vitában nem okoz-e sajátos nehézséget, hogy alapvető teológiai meghatározások és álláspontok állandóan egybekapcsolódnak vagy éppen össze is keverednek bizonyos társadalmi-kulturális jelenségekkel? Ezek némelyike teológiailag és ekléziológiailag szeretné védelmébe venni a pap különleges státuszát, közelebbről szemügyre véve azonban kiderül, hogy tulajdonképpen valamely meghatározott papi önértelmezést védelmez... — Önmaguk és hivataluk értelmezésében a papok különböző vonásokra helyezhetik a hangsúlyt. A hivatallal kapcsolatos vita azonban rossz irányt vesz, ha nem látják elég tisztán, hogy a hivatal viszonyt, kapcsolatot kifejező fogalom. A hivatal birtokosa nem önmagáért van; senkit nem önmaga üdvösségének elérése céljából ordinálnak, hanem azért, hogy az egyházban valamilyen szolgálatot teljesítsen. Minden szolgálat azok felől nyeri meghatározását, akikért van. Gondoljon Szent Ágoston híres megfogalmazására: „Értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény." Eszerint a hivatal viselője minden hívővel közös keresztény egzisztenciát valósít meg, a püspök pedig a közösségért van, és semmi másért. Sőt, Ágoston hozzáteszi: kereszténynek lenni: kegyelem, püspöknek lenni: veszedelem! Ennek alapján kétségtelenül jogos a hivatalviselő törekvése önazonossága kialakítására, ez azonban soha nem történhet a világiak leértékelése, vagy mint hívőknek kijáró méltóságuk csorbítása árán. — Ha megnő a főhivatású világi szolgálatok száma, akkor ez nem hozza-e magával azt a veszélyt, hogy az „egyszerű " világiak rovására idővel túlsúlyba kerül az egyházban a hivatali szakértők és főhivatásúak szerepe, — éppen azokkal a karizmákkal szemben, melyek nem in tézményesíthetők? — Egyelőre kétlem, hogy — legalábbis nálunk — csakugyan fenyegetne ez a veszély. Áz persze valóban katasztrófa lenne, ha a dolgok ilyen irányban alakulnának, vagyis ha a különböző, spontán, hosszabb-rövidebb időre kapott karizmákat főhivatásúak alkalmazásával akarnák helyettesíteni, vagy akár el is nyomni a lelkipásztorkodásban. Bárki viseljen is hivatalt az egyházban, és bármilyen struktúrájú is az a hivatal, mindenkor az a feladata, hogy ösztönözze és táplálja a karizmákat, összehangolja különbözőségüket és így tegye gyümölcsözővé a közösség gyarapodására. A papoknak és a világi teológusoknak egyaránt ügyelniük kell arra, hogy a közösségekben ne fojtsák el a karizmákat. Mindazonáltal nem látom be, miért lenne ennek veszélye nagyobb a főhivatású világiaknál, mint a papoknál. — A katolikus egyház — ha most eltekintünk a Rómával unióba lépett keleti egyházaktól — egységes szerkezetű. A zsinat kijelentései a püspökökről, papokról és világiakról a világegyház minden részében érvényesek. Ezzel együtt azonban az utóbbi évtizedek folyamán — 98
