Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - INTERJÚ - Gáspár Csaba László (ford.): Peter Neuner-rel, a Müncheni Egyetem dogmatikai professzorával: Új "hivatalok" az egyházban a közösség szolgálatára
a kirekesztettek sorába, miként az a cölibátus szabályozásának puszta módosítása esetén történne. — Már jó ideje elhangzott az a javaslat, hogy világiak által ellátott lelkipásztori szolgálatokat, mint például a lelkipásztori kisegítőkét, tagolják be az egyház hivatali struktúrájába, legalábbis olyan mértékben, amilyen mértékben a szóban forgó szolgálatok már ténylegesen hivatali feladatokat látnak el. Nem kellene az egyháznak új módon felosztani az egyházi rend szentségét, az ordo-t, — a püspök, pap és diakónus mellett a felszenteléssel járó hivatal egy további fokozatát hozva létre? — A hivatal konkrét kialakítása az egyház döntési illetékességébe tartozik. Az egyháznak hatalmában áll a számára eleve adott és ilyenként a rendelkezése alól kivont alapstruktúra konkrét kiépítése és ezáltal tagolása is. Az Újszövetségben a hivatali struktúra még kialakulóban van, például a presbiter és az episkopos még nem különül el világosan egymástól hivatalbeli fokozatként. Csak az egyháztörténelem egy későbbi fázisában alakul ki a monepiszkopátus, vagyis az a rend, mely szerint a püspök a presbiterekből álló kollégiummal együtt — adott esetben a diakónusokat is bevonva — vezeti a közösséget. A hivatal e három fokozatra való tagolódása — melyet a 2. Vatikánum „régtől fogva" adottnak mond, míg a Triden- tinum még „isteni alapításúdnak tekintett — tovább részleteződéit: hozzájöttek az alsóbb szentelési fokozatok, szintúgy a szubdiakonátus. A 2. Vatikánum eltörölte, illetve átértelmezte az alsóbb fokozatokat, s ennek következtében a szubdiakonátus is megszűnt. Ebből is látható tehát, hogy egy sor fokozat, mely egykor hozzá volt rendelve a hivatalhoz, vagy részét alkotta, nyilvánvalóan nem isteni, hanem egyházi rendelkezés, sőt, a három szakramentálisan értelmezett fokozat kialakítása maga is az egyház illetékességének körén belül ment végbe. Ezért jogosan kérdezhetjük: vajon a német püspökök, vagy más püspöki karok a lelkipásztori kisegítő hivatali kategóriájának létrehozásával valójában nem az egyházi hivatal új felosztását haj- tották-e ténylegesen végre? — Am lehetséges-e egy pasztorális tevékenységet, melyet ráadásid a vonatkozó hivatalos rendelkezések értelmében kifejezetten a laikusok „világi szolgálata" felől indokolnak, és nem a hivatalos „papi ü dvösségi szolgálat"-hoz rendelnek, egyszerűen egy új szentelési fokozattá illetve az egyházi hivatal egy kiegészítő változatává alakítani? — A szóban forgó tevékenység kifejezett hozzárendelése a világi szolgálathoz csak utólagosan történt, akkor, amikor a teológiailag képzett főhivatású világiak már szép számmal működtek a lelkipásztorkodás területén, és szükségessé vált e fejleményt elméletileg és teológiailag valamilyen mederbe terelni. Csakhogy a „világi szolgálat" fogalmára támaszkodó indoklás kezdettől fogva nem felelt meg a plébániákon zajló élet valóságának. Hiszen a főfoglalkozású világiak egyre több olyan feladatot vettek át, amit korábban a papok láttak el, így például az istentiszteletek kialakítását és vezetését, vagy a szentségi előkészületi oktatást. A „világi szolgálat" meghatározás korántsem fedi e munkatársak tevékenységi területét. Megítélésem szerint elkerülhetetlen, hogy azokat a nőket és férfiakat, akik püspöki megbízás alapján vesznek részt a papi hivatal alapvető feladatainak ellátásában, egyszersmind a hivatalban is részesíteni kell, valamint az egyház szentségi alapstruktúrájában is el kell helyezni. — A 2. Vatikáni zsinat bevezette az állandó diakonátust, és ezzel egy olyan szentelési fokozatot élesztett fel, mely régtől fogva létezett az egyházban. De állandó diakónusok csak a világegyház bizonyos részein működnek, és a diakonátus profilja még ma is meglehetősen körvonalazatlan. Vajon nem tesznek-e az állandó diakonátussal kapcsolatos ezen tapasztalatok szkeptikussá az ordo további felosztásával szemben? — Az állandó diakonátus példáján jól látszik, hogy a klérus és a laikátus klasz- szikus megkülönböztetése és egymás kölcsönös kizárása révén történő meghatáro95
