Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - László Tamás - László Edit: A Házas Hétvége útja és törekvései
Tanulmányunk következő részeiben azt mutatjuk be, hogy az érzésközpontú, perszonális dialógus hogyan hatja át az elemi emberi kapcsolatainkat, és végső kifutásában ez hogyan válhat közösség-, s így társadalomformáló erővé. A házasság az egyház kicsiben (Ef 5,21-33) A házasságban, mint az egyik legalapvetőbb „én-te" kapcsolatban, elengedhetetlenül fontos az állandó és mély párbeszéd, az érzésalapú dialógus. Ha érzéseinket — különösen a negatív érzéseinket — nem közöljük, ezek kitörnek a mélyből, és egyszer csak önálló életet kezdenek élni: úgy törnek a felszínre, hogy már nem mi irányítjuk őket, hanem ők minket. Negatív érzéseink az alapigényeink kielégítetlenségére utalnak. Ezek: hogy szeressenek, értékesnek és fontosnak érezzem magamat, megélhessem önállóságomat és szabadságomat, és mindennek nem ellentéteként, hanem velük együtt, egyszerre érezhessem az összetartozásunkat. A lelki betegségek, de a testiek mélyén is szinte mindig felfedezhető a negatív érzéseink elfojtása. De ez rejlik minden nyugtalanságunk, türelmetlenségünk, bizalmatlanságunk mélyén, ez feszül önmagunk elfogadásának korlátaibán, a másokkal szembeni elvárásainkban és előítéleteinkben. Az érzésközpontú, rendszeres dialógus viszont nyílttá és apostolivá teheti a házaspárokat, megtermékenyíthet mindenfajta személyes kapcsolatot, legyen az emberi, egyházi párbeszéd, vagy imádság Istennel. A Házas Hétvége — a két és fél nap — időutazás A Házas Hétvége elnevezés egyszerre jelenti a katolikus lelkiségi mozgalmat és a lelkiség alapelemét, a házaspárok és papok számára tartott hétvégi két és fél napos programot is. A Hétvége „időutazás": sűrítetten átéljük házasságunk történetét. Eközben találkozunk önmagunkkal, párunkkal, megnézzük kapcsolatunkat a világ és Isten szemével. Újra rádöbbenünk a házasság jel-szerepére, arra, hogy ha mi nem szeretjük (eléggé) egymást, akkor ez a világot fosztja meg valamitől. Ez a sűrítés a legtöbbször katarzis-helyzetet eredményez, ami elindít bennünket a kapcsolatunk megújításának az útján. Elsősorban olyan házaspárokat hívunk meg Házas Hétvégére, akiknek alapvetően jó a házasságuk, és hajlandók azon dolgozni, hogy még inkább kiteljesítsék. Mindannyian tudjuk, hogy még milyen hosszú út áll előttünk egymás feltétel nélküli elfogadásában, szeretetünk építésében, — az ún. „jó" kapcsolatunk ellenére. Naponta megtapasztaljuk, hogy a másik „mássága" fájdalmat okozhat, de erre a fájdalomra szükségünk van a tökéletesedéshez, egymás tökéletesítéséhez. Személyiségünk vállalása és közlése áthatja az életünket, legyen szó párkapcsolatunkról, családunkról, munkahelyi kapcsolatainkról, egész világlátásunkról. A Hétvégénk óta másképpen — kevésbé ön- és közveszélyesen — vitatkozunk, másképpen imádkozunk, és egy új, nagy élmény ajándékával gazdagodtunk: másképpen tekintünk az egyházra is. A szeretet táplálta egyház képe és vágya Két éve, egy egri Házas Hétvégén elmélkedtünk az egyházban, az egyházhoz vezető utunkról, Acs István püspök úrral. Itt fogalmaztuk meg azt, hogy egészen a közelmúltig „nem éreztük az egyház szeretetét". Beszélgetésünk során derült ki, hogy mit is hiányolunk. Hiába húzta alá a II. Vatikáni zsinat a „királyi papság", vagyis a hívők jelentőségét, legtöbbünk számára, így számunkra is az egyház a papsággal azonosult. Mi kisközösségekben éltük a magunk hívő életét, laza szállal kapcsolódva az egyházközségekhez. Ebben egy „jobb", „saját" egyházat akartunk — tudat alatt — formálni, megélni. Személyes utunkat az egyházban bizonytalanság, távolságtartás szegélyezte. A papság — a rendkívüli és a szürkébb papegyéniségekkel — a szószéket és az oltárt jelentette, prédikációt és 51
