Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - László Tamás - László Edit: A Házas Hétvége útja és törekvései
zatossággal, hogy kialakuljon bennem. A szeretet nem érzelem, hanem döntés, egy értelmi és egy akarati tett. A társunk lelki szükségleteire adott válasz. Ez sokszor nagyon nehéz, mert akadályokat kell legyőzni magamban, hogy sikerüljön megvalósítani. A házasságban a szeretet Isten elképzelése szerint a következő kritériumokat tartalmazza: — Egy szoros kapcsolat vállalását, amely olyan nyitottságot jelent, amelyben megengedem a társamnak, hogy életem belső világához is kapcsolódjék. — Egy olyan felelősségteljes kapcsolatot, amelyben úgy éljük meg saját felelősségünket, hogy segítjük a másikat, hogy teljesen önmaga lehessen. — A szeretet olyan közelséget jelent, amely nem az erőszakon alapszik, hanem a nyitottságon és a bizalmon. Természetesen senki emberfia nem tud tökéletesen szeretni, egyedül csak Isten. De el kell tudni indulni ezen az úton. Ha nem azt nézem folyton, hogy ebből nekem mi a hasznom, mi az, amit kapok, hanem megpróbálok törekedni az adásra és a társ boldogabbá tételére, akkor kezdem megvalósítani Isten tervét, és ekkor válhatok boldoggá. Fontos, hogy ne magamat helyezzem az első helyre, hanem Istent és utána a társamat. Akik házasságra készülnek, gondolják át, így akamak-e törekedni a szeretetre, valóban erre készülnek-e. Akik pedig már házasságban élnek, próbáljanak újrakezdeni, és egy új döntést hozni. Ha első hallásra nagyon nehéznek tűnik a házassági szeretetről felvázolt gondolat, tudnunk kell azt is, a szentség lényege, hogy ezt a kapcsolatot „Isten megáldotta". (Tér 1,28a) Isten az a társ, aki végig segíti életünket, és az „úton" mellénk szegődik, mint az emmauszi tanítványokhoz. De ehhez hit és bizalom kell. Isten a szeretetét kínálja föl nekünk, hogy megvalósítsuk azt a tervét, amit a házasságról kigondolt. László Tamás — László Edit A HÁZAS HÉTVÉGE ÚTJA ÉS TÖREKVÉSEI A dialógus: igény A dialógus napjainkban sokat emlegetett fogalom a világban és az Egyházban is (lásd Teológia 1993/4.), amikor a megváltozott társadalmi helyzetben helyét kereső egyház és a szintén változó környezet ellentmondásoktól, előítéletektől, elvárásoktól terhes párbeszéde zajlik. Ennek során alapvetően az igény fogalmazódik meg a kölcsönös egymásra figyelésre, meghallgatásra, elfogadásra. E dialógusaink „külső" párbeszédek, ahol az eszmecserében vélemények, akaratok ütköznek, érdekek törnek a felszínre. Ezek hevében a kompromisszumkeresés már pozitív megnyilvánulásként értékelhető, de sajnos gyakori a „süketek párbeszéde", az önkéntelen sebzés és sebzettség hallgatásba fulladó légköre is. Mindezt sokan a vitakultúra hiányának, a demokratikus játékszabályok kialakulatlanságának tulajdonítják, de valójában nemcsak erről van szó. Perszonális — személyes — dialógust! Kevéssé „hatékony" dialógusaink fő gondját abban látjuk — az egyházon belüli és az egyház és a világ párbeszédében is —, hogy ezeknek meghatározó attitűdje a „politikaijogászi" vagy a „társadalmi-gazdasági-üzleti" megközelítés, nem pedig a „perszonális", 49
