Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Blanckenstein György: "Saját képmására alkotta" (Ter 1,27)
Blanckenstein György „SAJÁT KÉPMÁSÁRA ALKOTTA" (Tér 1,27) Ha a szentségeket vizsgáljuk, közöttük két olyan szentséggel találkozunk, amelyet a közösségért alapított Krisztus. Minden szentségnek van közösségi vetülete, de a házasság és az egyházirend szentsége a közösség nélkül értelmetlenné válna. Általános meghatározás szerint a szentségek Istennek való találkozásunk jelei. Az előbb említett két szentség az Istennel való találkozást a közösségen keresztül valósítja meg. Erre a két pillérre épül az egyház. A Marriage Encounter (Házas Hétvége) lelkiségi mozgalom ezt a két szentséget hivatott megújítani. Az 1994-es esztendőt az ENSZ a családok évének nyilvánította, és ehhez a gondolathoz a Szentatya is kapcsolódott, úgyhogy az egyház ebben az évben különlegesen is a családok felé fordítja figyelmünket. A család az egyház alapsejtje, amelyet nem lehet magánügynek tekinteni. A családoknak és az egyházi közösségeknek (plébánia közösség) megújulása életbevágóan fontos az egyháznak. Ebben a kis eszmefuttatásban a házasság szentségének a megújulásáról szeretnék néhány gondolatot írni. Nekünk, gyakorló lelkipásztoroknak nagyon fontos feladatunk a fiatalokat segíteni abban, hogy megtalálják a házasságban azt a gondolatot, mely kifejezi Isten szándékát. A házasságról alkotott képünk nagyon devalválódott, és tudatunkban elveszítette az igazi értékét. Nyugaton egyre jobban elharapózott az a szokás, hogy már nem is kötnek házasságot sem egyházilag, sem polgárilag, hanem egyszerűen összeköltöznek, semmiféle felelősséget nem vállalva. Félek, hogy ez a felfogás hazánkban is nagyon hamar éreztetni fogja hatását. Máris valós probléma nálunk, hogy minden harmadik házasság felbomlik. — A fiatalok elképesztő fölfogással rendelkeznek a házasságról. Szinte csak elvárásaik vannak egymással szemben, amelynek magától értetődő következménye a csalódás és a kiábrándultság. A Teremtés könyvében olvashatjuk e meglepő sorokat: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá... Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette. Isten megáldotta őket..." (Tér 1,26—28a). Ä meglepetést az okozza, hogy abban vagyunk Istenhez hasonlóak, hogy férfinak és nőnek vagyunk teremtve. Mit jelent ez? Biztosan nem azt akarja jelezni, hogy Istenben megtalálható lenne a szexualitás. Istenben nincs testiség, az Isten lélek! Ez az üzenet inkább a szeretet viszonyát, a kapcsolat egységét akarja kifejezni. Isten közösség, mégpedig a Szentháromság szeretet közössége. Ahogyan a személyek viszonyulnak egymás iránt, úgy hívja meg Isten az embert is egy ilyen mély szere- tetkapcsolatra: ahogyan az Atya szereti a Fiút a Szentlélekben és viszont, úgy szeresse a férfi is a nőt a házasságban. Ebben vagyunk Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Szent Pál az Efezusi levélben, amikor a házassági szeretetről szól, akkor a szeretet fokát Krisztus szeretetének tökéletességében állapítja meg. „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte" (Ef 5,25kk). Ezeket hallva az ember megrémülhet, hogy ezt lehetetlen megvalósítani, mert senki se képes Isten tökéletes szeretetével szeretni. Ez a végtelen magasságokra föltett mérce ugyan valóban soha nem érhető el, viszont folytonos növekedésre ösztönözhet. A szere- tetben nincs korlát: mindig lehet jobban és mélyebben szeretni. A szomorú az, hogy a legtöbb házasságban egyáltalán nincs jelen a szeretetre való törekvés, hanem csak önszeretet valósul meg, amely elvárásokkal fordul a másikhoz. Két önmagát szerető ember közös sorsa pedig a mélységes csalódás. A szeretet nem magától érthető, és nem is örökölhető dolog. A szeretetet folytonosan építeni kell önmagunkban. Tudatosan kell magamat nevelnem önmegtagadással, imával, alá48
