Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - KERESZTÉNY ÉRTÉKEK - Veres András: "Hűséges az, aki meghívott titeket" (1Tesz 5,24)
Megszüntethető-e önmagam szeretetének és a felebaráti szeretet önzetlenségének feszültsége, konfliktusa? Igazán hatásosan csak azzal a módszerrel, amit az Evangélium ajánl. Az „én" és a „te" közötti különvalóság akkor szűnik meg, ha a „te" beköltözik, az „én"-be. Megrendítően mély és igaz a képlet: te énbennem, én tebenned. Ha a másik bennem él, az önzés és önzetlenség erőterében megszűnik az áramütéssel fenyegető feszültség, akkor önmagam szeretete a másik szeretetét is magában foglalja. így minden konfliktus feloldható. Veres András „HŰSÉGES AZ, AKI MEGHÍVOTT TITEKET" (ITesz 5,24) A hűség nem tartozik a manapság legdivatosabb erények sorába. Pedig állandóan változó világunkban sokan különös módon érzékennyé váltak rá, s igénylik a stabilitást, az állhatatosságot, a kitartást. A változandóság hozzá tartozik földi életünk külső kereteihez, de az ember belső világában bekövetkező változások egyáltalán nem tűnnek természetesnek. S ha ez a változás negatív tendenciájú, mind az illető személyben, mind környezetében súlyos lelki elbizonytalanodást eredményezhet. Erről tanúskodik az a nagyfokú bizonytalanság, mely a mai embernél, főként fiataloknál tapasztalható, vagyis nem mernek elköteleződést vállalni. A számtalan negatív példa (házassági hűtlenség, válás stb.) félelemmel tölti el őket, elveszítik bátorságukat, s nem tudnak bízni sem a kapott ígéretben, sem önmagukban, vagyis ők maguk sem mernek hűséget ígérni. Ehhez járul még a bizonytalan jövőtől való félelem is. Mindez együttesen szinte képtelenné teszi őket a hűség erényének elsajátítására, és megvalósítására. De éppen ezért ma, amikor sokan megkérdőjelezik, hogy lehet-e még, érdemes-e még egy értelmes jövőben bízni, amikor állandó félelem és bizonytalanság uralkodik társadalmi és személyi kapcsolatainkban, egyre inkább kihívás lehet ez a helyzet az igazi hűség mélyebb dimenzióinak megismerésére. Általános értelemben a hűség fogalma valakihez vagy valamihez való állhatatos, kitartó ragaszkodást jelent. Leggyakrabban talán a férfi és nő kapcsolatában szoktuk emlegetni, de beszélünk az elvekhez, szokásokhoz, ígérethez, hazához vagy valamely közösséghez való hűségről is. Mi itt teológiai szempontból vizsgáljuk a fogalmat és azt igyekszünk megvilágítani, hogy a keresztény értelmezés szerint a hűség végső alapja az Istennek adott szabad elköteleződésben rejlik, ahhoz az Istenhez való elköteleződésben, aki egyszer s mindenkorra hűségben kötelezte el magát hozzánk. Az ember hűsége csak mintegy válasz Isten hűségére. Isten maga a hűség A Biblia tanúsága szerint Isten változatlan, örök szeretettel szereti az embert, mely leginkább irgalmasságában nyilvánul meg. „Áldott legyen az Úr, uramnak, Ábrahámnak Istene, aki nem vonta meg szeretetét és hűségét uramtól."1 Á zsoltáros is tanítja, hogy a hívő ember rendíthetetlen bizalmának Isten hűsége az alapja. A kinyilatkoztatásban Isten hűsége Isten igaz voltával mutat szoros kapcsolatot. „Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat."3 „Áz igazság és a hűség találkoznak, az igazságosság és a béke csókot vált."4 Az Újszövetség még inkább magasztalja Isten hűségét. Jézus megtestesülése és főként a megváltás Isten hűségének abszolút megnyilatkozása. Jézus pedig saját személyében mutatja be az Atyához való igazi, teljes hűségét, amikor a kereszten felkiáltva „Beteljesedett!"5, tudatosítja az ott állókban, hogy Ő hűségesen beteljesítette azt a küldetést, amiért az Atya Öt a világba küldte. 43
