Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 1. szám - KERESZTÉNY ÉRTÉKEK - Boda László: Önzetlenség

fiát hirdetnek, vagy olyan könyvet osztogatnak, mint a Biblia. A tétel világos: legyetek minél önzetlenebbek, hogy én minél önzőbb lehessek.

A keresztény lelkiség és a teológia már tisztázta, hogy kétféle szeretet van bennünk: egyikkel magunknak akarjuk a javakat és a személyeket (pl. Szeretem a jó bort, hogy nekem jól essék); másikkal önmagunkat adjuk vagy magunkból adunk, embertársunk javát akarva. Ez az ajándékozó szeretet, melyet Aquinói Szent Tamás „baráti szeretetnek" is nevez (amor amicitiae). Toynbee, a neves történész és történetfilozófus nyelvünk nagy gyarlóságának mondja, hogy ugyanazzal a szóval fejezzük ki az egyiket és a másikat: „szeretni": „szeretem a palacsintát", és „szeretlek téged".

Nagyon elhamarkodott dolog volna azonban, ha ennek alapján azonnal kétféle embertípust különböztetnénk meg: azt, aki csak magára gondol, csak önző érdekeit veszi figyelembe, és azt, aki csak másokért él. A valóság ugyanis az, hogy mindkét szeretet hajlamát magunkban hordozzuk; hogy az önzés és az önzetlenség küzdelme talán egész életünket végigkíséri. Hibás és elfogult az a tétel is, hogy az ember természeténél fogva önző. Hiszen például a szolidaritás érzését is magunkban hordjuk. Az bizonyos, hogy az eredeti bűn következményeként erősebb bennünk az önzés hajlama az önzetlenségnél. A szentek barokk stílusú szobrai láttán még az is megfogalmazódott humorba foglalt rosszmájúsággal, hogy „Minden szentnek maga felé hajlik a keze". Az önzésre hajlamos ezt olvasta ki az ilyen szoborból, mintegy igazolni kívánva önmagát. Pedig az önzés gesztusára éppen nem a szentek keze a példa. Elég említeni Páli Szent Vincét, az újkor talán legnagyobb szociális apostolát, akinek a kezén nagyon sok pénz átment, de átment, és nem tapadt hozzá, hanem a rászorulók javát szolgálta. Ma pedig nyílt beszédtéma, hogy a mai Oroszországban mi lett a sorsa egyes segélyküldeményeknek, hogy mi minden akadt fönn a közvetítők kezén.

Nem lehet tehát merev kategóriákat fölállítani, hogy két embertípus létezik: az önző és az önzetlen. Nem lehet, már csak azért sem, mert fejlődő, alakuló lények vagyunk. Még az apostolok is azt kérdezték először Jézustól: „Mi lesz a jutalmunk?" (Mt 19,27) Amit Péter mond, nemcsak a saját nevében mondja. Jakab és János anyját szintén igencsak érdekli fiai jövője. Kezdetben ő is miniszteri székekről ábrándozik. A vég azonban az önzetlen szeretet nagy tanúságtétele: vértanúság Krisztusért. Ez az önzésen leginkább túlmutató, áldozatos szeretet gesztusa. Mert nagyobb szeretet nincs annál, mint amikor az ember életét adja másokért, mondja Jézus Qn 15,13).

Önmagunk szeretete még nem önzés. Az önzetlenség pedig nem az, hogy magammal nem törődöm. Sokan idézték már, le is írták, hogy önmagunk helyes szeretete az embertársi szeretet bibliai normája: „Szeresd felabarátodat mint önmagadat" (Lev 19,18). Jézus nem érvényteleníti ezt, hanem beteljesíti: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket" (Jn 15,12).

A keresztény ember személyi fejlődése a Krisztuskövetés útján, a szentek társaságában persze az, hogy az önzetlen szeretet minél inkább meghatározó legyen döntéseink motivációjában. Még az „önmegvalósítás" divatos szava is csak akkor keresztelhető meg, ha az másokért történik, például ilyen elv formájában: „Megvalósítom magamat Krisztusban — másokért". Hiszen csak az tudja igazán eredményesen szolgálni embertársait, aki személyi értékeit minél jobban kibontakoztatja.

Mindebből érthető, hogy életünk a két szeretet konfliktusainak ütközeteitől sem mentes. Az önzés akkor veszélyes igazán, ha életformává válik, s az önzetlenség is akkor igazi, ha egy élet alapvető szándékát, irányulását jellemzi. Ki kell azonban mondani Messnerrel, a neves osztrák szociáletikussal, és persze az erkölcsteológia álláspontjával, hogy önmagunk helyes szeretete olykor megelőzheti a felebaráti szeretet kötelezettségét. Egy példa nem győz meg, de talán eligazít. Ha egy egyetemi hallgató annyira csak gyengébben tanuló társával foglalkozik, hogy az eredményesen levizsgázik, ő pedig nem, akkor cselekedetét nem lehet erkölcsileg igazolni. Ne maradjon azonban a példa árván. A házasság bőven kínálja az egyéni érdek és a másik iránti figyelem konfliktusait. Ha a féneloni elvet követve egy férj teljesen elhanyagolná magát, és csak a feleségével törődne, azt járatná a legszebb ruhákban, maga pedig kopott, rongyos gúnyában járna, annak a kölcsönös szeretet teljes meglazulása lenne a következménye: elhidegülés a másik részéről, majd esetleg válás. Mert kinek kell az ilyen férj? A magáról — a maga üdvösségéről is — megfeledkező álszeretet jelszava önmagáért beszél: „Én annyira szeretlek, hogy a pokolba is veled mennék."

42