Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - KERESZTÉNY ÉRTÉKEK - Boda László: Önzetlenség
KERESZTÉNY ÉRTÉKEK Boda László ÖNZETLENSÉG Az önzetlenség nagyon vonzó szó. Szívesen és gyakran használjuk, többnyire akkor, ha másokon kérjük számon. Hányszor elhangzik például a családi élet feszültségeiben, amikort a férj vagy a feleség a másik szemébe vágja: „Önző vagy!", s ezzel a szemrehányással az önzetlenség hiányát panaszolja föl. Régi igazság, hogy egymásnak vagyunk legjobb lelkitükrei... De vajon igazságos és indokolt-e a gyakran elhangzó vádaskodás? Nem lehetne-e fondorlatos logikával visszafordítani mindezt, és megkérdezni: nem azok-e a legönzőbbek, akik folyton mások önzését panaszolják? Az emberi önzetlenséget csak az önzés ellenpontozásával lehet értelmezni. Ki az önző ember? Aki csak magára gondol. Akit a politika fordulatait vagy a világ eseményeit is csak a maga szemszögéből nézi és ítéli meg: „Vajon jó ez nekem?" Az önzetlenség motivációja viszont ez: „érted," vagy: „értetek". A szentmise szíve az átváltoztatás. Annak elmélyült csendjében halljuk újra és újra az emlékezetes evangéliumi szavakat, melyekben maga Jézus Krisztus adja a leghitelesebb és leghatásosabb példát az önzetlenségre: „értetek és mindenkiért". Az önzésnek és önzetlenségnek szinte felmérhetetlen háttere van az emberi cselekvés motivációinak történetében. Legegyszerűbb azonban a két szélsőséges nézetet szembesíteni egymással, hogy sejteni tudjuk: mennyire nem könnyű ez a kérdés. A keresztény lelkiség irodalmában különösen a XVI. XVII. századtól kísért a teljesen érdekmentes „tiszta szeretet" ábrándja, melyet — janzenista sugallatra — Fénelon püspök fogalmazott meg. Eszerint még az örök boldogságot sem szabad kívánni, sőt remélni sem, mert akkor már — bár kifinomultabb formában — önzővé válik a szeretetünk, akkor már az érdek vezet bennünket, nem a tiszta szeretet. Ennek szöges ellentéte viszont az, amit az elmúlt negyven esztendő nevelése sulykolt belénk. A marxi materializmus — szerves kapcsolatban egy ateista emberképpel — az érdekek mindenhatóságának tételét hirdette. Eszerint önzetlen szeretet nem is létezik. Döntéseinkben mindent az érdekek határoznak meg. Az önzetlenség illúzió. Legfeljebb arról lehet szó, hogy egyéni önzésünket s vele a saját érdekünket a közösségi érdek fennhatósága alá helyezzük, mert hosszabb távon az nekünk is érdekünk. Az egyház egyik végletet sem fogadja el. Fénelon püspök tételét is elítélte, hiszen így a Szentírás határozott tanításával kerülnénk szembe. Szabad tehát remélni az örök boldogságot, az üdvösség beteljesülését (a keresztény remény erre irányul!). Nem földi értelemben vett „prémium-várás" az, amikor Jézus maga is hivatkozik az örök jutalomra a mennyben. Hiszen ez a jutalom — reményünk szerint — a legszemélyesebb találkozás: Istennel, Jézus Krisztussal és a szentek közösségével, az üdvösség végérvényes szolidaritásában. — Ugyanúgy kihívóan szembekerül a Szentírással, de a humánum képletével is az a nézet, mely az érdekek filozófiáját vallja, radikális formában. Az egyéni érdek s vele a teljes önzés filozófiáját Max Stirner fogalmazta meg könyvében, még 1845-ben. Nem vette észre, amit mi már tudunk, hogy az életelvvé tett önzés képtelen helyzetbe kerül, ha egyetemes érvényre pályázik, ha azt kívánná, hogy mások is elfogadják a tételt, és aszerint éljenek. A radikálisan önzőnek ugyanis elemi érdeke, hogy a körülötte élő emberek minél önzetlenebbek legyenek. Mert az életelvvé tett önzés elemi módon megköveteli mások önzetlenségét. Az önzésnek ez a formája olyan parazita, amely csak az önzetlenség talaján tud megélni. Az önzők klubjának tagjai tehát akkor cselekszenek következetesen, ha másoknak minél altruistább filozó41
