Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 1. szám - KÖRKÉP - Mocsári Gabriella: Az elutasítottság
Felhasznált és továbbvezető irodalom: 1. Bibi. Teol. Szótár (szerk. X. Léon Dufour), Róma, 1976 (küL: ország, örökség stb. címszavak); — 2. Bibeltheologisches Wörterbuch (Híg. B. Bauer) Graz, 1962. (kül.: „Reich Gottes" szócikk); — 3. Cserháti S.: A kolossébeliekhez és a Filemonhoz írt levél, Bp. 1979; — 4. G. Dautzenberg: Der Wandel der Reich-Gottes-Verkündigung in der urchristlichen Mission, in: Zur Geschichte des Urchristentums (Hrsg, u.a.) (QD 87), Freiburg, 1979.11—32; — 5. P. Hoffmann: Studien zur Logienquelle, Münster, 1972; — 6. H. Merklän: Die Gottesherrschaft als Handlungsprinzip, Würzburg, 1978; — 7. R. Schnackenburg: Gottes Herrschaft und Reich, Freiburg, 1965; — 8. H. Schürmann: Gottes Reich — Jesu Geschick. Jesu ureigener Tod im Licht seiner Basileia-Verkündigung, Freiburg 1983. Mocsári Gabriella AZ ELUTASÍTOTTSÁG Az elmúlt negyven évben egyházunkat a múlt csökevényeként kezelték. E körülmény erősen gátolta az egyház szellemi fejlődését, a szükséges változásokat. Az idősebb papok jelentős részének eszményei a megelőző korból származnak. Sokan súlyos üldöztetést szenvedtek, de akiket nem ért nagyobb zaklatás, azok is üldözöttnek érezték magukat. 1976-ban például figyelmeztettek: nehogy feladjak egy „Üdvözlöm a hittancsoportot!" szövegű képeslapot. Csak titokban mehettem lelkigyakorlatra is. Mint fiatal felnőtt — mostohagyermekként éreztem magam az egyházban. De nem csak én voltam így. Az új lelkiségi mozgalmak tagjai is így érezték magukat. Akiktől elfogadást vártunk volna, püspökök, papok, talán azért nem tudtak elfogadóbbak lenni velünk szemben, mert az üldözöttség miatt ők maguk is mostohagyermeknek érezték magukat. Igaz Tomka Miklós pesszimista megállapítása a „Magyar katolicizmus 1991- ben" című könyvében, hogy az egyház munkájában részt venni akaró keresztény értelmiségiek legnehezebb akadálya a „hivatalosak" gyanakvása volt. Amikor a ferences szerzetesnövendékek Erdélyben megjelenő lapjában azt olvastam, hogy ők is mostohagyermeknek érzik magukat az egyházban, akkor döbbentem rá, hogy az elutasítottság szelleme megtámadta egyházunkat. Mert az nincs rendben, hogy szinte mindenki elutasítottnak tudja magát. A plébános úgy érzi, hogy nem fogadja el őt a püspöke; a káplán, hogy nem fogadja el plébánosa; a kántor, hogy nem fogadja el őt a káplán... Jézus Krisztus elfogadott valamennyiünket. Térjünk meg elutasítottságunkból! Örvendezzünk Jézus Krisztusban, aki valamennyiünket érdemesnek tartott arra, hogy vérét kiontsa értünk. Miért bűn az elutasítottság, amiből meg kell térni? Ha megtérünk, Isten megadja a belső gyógyulást. Azért bűn, mert Isten nem utasít el minket, szeret minket, és ezt nem akarjuk elfogadni. Más emberek elfogadásáért (például felettesünk) küszködünk, pedig nem az embereknek, hanem Istennek kell tetszeni. Azután azért is bűn, mert rengeteg más bűn fakad belőle. Ha magam ellen fordítom: öngyűlölet, nagyon súlyos esetben öngyilkosság; ha mások ellen fordítom, mások elutasítása (nem tudom elhinni, hogy elfogadhat engem, tehát én is elutasítom őt). A gyermekkori lelki sérülések is kiválthatják az elutasítottság érzésének szindrómáját. Tehát ott is felléphet ez a lelki kór, ahol a közelmúltban nem volt üldözés. Úgy gondolom, hogy valahányszor az egyház tagjainak képmutatásáról van szó (jó lenne ezt már múlt időben írni), akkor valójában az elutasítottság problémájával állunk szemben. Ha világosság lesz, nincs hatalma többé a sötétségnek. Mert miről is van szó? A súlyos elutasítottságban szenvedő ember nehezen érti meg, hogy Isten nem utasítja el, sőt szereti őt. Ó, ha megismerné Isten atyai szívét és elfogadását! Ha tudná, hogy Isten előtt nem kell semmit „megmutatni". Hogy Isten érdemei nélkül elfogadja. 38
