Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kreppold, Guido - Gáspár Csaba László (ford.): A tanácstalan ember Isten előtt - Új típusú lelkigondozás szükségességéről
rálépek, befelé tartó vándorlás veszi kezdetét. Végül eljuthatok saját igazságomhoz, és annak erejében immár orvosolhatom a külső problémákat. Közös folyamat fog végbemenni, ha az egyházak képviselői közelebb lépnek a mai emberhez, komolyan veszik problémáikat, s nem gondolják azt, hogy mindenre van receptjük. Ez azt jelenti, hogy a befelé tartó út egy evolutívforradalmat idézhetne elő. Az egyház zártnak és szilárdnak mutatkozó intézménye változna és megújulna. Olyan egyház lenne, mely szolgál: a „megfáradtakat és elgyötörteket'', hogy ismét fellélegezhessenek védelmében, a kudarcot vallottakat, hogy újra bizalmat meríthessenek belőle, az elveszett fiakat és gyermekeket, akiket ismét befogadna. Legelőször is ismét helyre kell állítani a reális élettel való kapcsolatot, s fel kell hagyni azzal a törekvéssel, hogy a teológia bástyáinak védelmébe húzódjék az egyház. Javaslom, hogy papképzés a saját személyiség megtapasztalásának értelmében vett noviciátus legyen azért, hogy a leendő papok érzékennyé váljanak az emberek belső folyamatai és problémái csakúgy, mint saját problémáik iránt, valamint hogy tudatosodjék bennük: miért akarnak papok lenni, valójában mi rejlik elhatározásuk mögött. Ugyancsak a képzés kezdetén be kellene őket vezetni a lelkipásztori beszélgetés módszereibe. Egy másik lényeges terület a válságba jutott papokkal való foglalkozás. Meglehet ugyanis, hogy számottevő energia megy veszendőbe, ha a krízisek megoldatlanok maradnak. Másrészt pedig éppen a krízisek révén lehet fölfrissíteni az életet tápláló erőket. Ezek szerint tehát a saját belső világ feltárása szükséges föladat a lelkipásztori működés kezdetén csakúgy, mint a válsághelyzetekben. Arra kell törekedni, hogy a lelkipásztor önálló és teherbíró legyen. Ez előfóltétele annak, hogy hathatós segítséget nyújtson valaki olyanok számára, akik nehéz érzelmi és egzisztenciális helyzetben vannak. Gondoljunk a szentekre — az ő történetük önmaguk megtalálásának folyamata volt, legalábbis én így vélem. E folyamat az egyházba vezette őket, nem pedig kifelé az egyházból. De tekinthetem saját élettörténetemet is, azt, hogy ma másként élek az egyházban, mint korábban — s nem távolodtam el az egyháztól, hanem éppen ellenkezőleg —, valamint azt, hogy ma százszor jobban értem az evangéliumot, mint teológiai tanulmányaim idején. Az első évszázadok, az atyák teológiája — melyre újra és újra hivatkoznak — személyes megélésből forrásozott, s ennek ma is így kellene lennie. A lelkipásztornak tehát voltaképpen „emberek pásztorának" kellene lennie, hiszen nem a lélekről van szó elsősorban, hanem a teljes emberről. Sok ember a vakság sajátos állapotában él, ameny- nyiben bár roppant módon érzik bűnösségüket, de még soha nem voltak képesek farkasszemet nézni igazi bűneikkel. Ez az embert középpontba helyező fordulat,melyre oly nagy szükség van a lelkipásztorkodásban, egyszersmind — egy és ugyanazon mozdulattal — Isten felé irányuló fordulat is. Ezt azonban csak az a lelkipásztor tapasztalja meg, aki közvetlenül érzékeli embertársai problémáit. A problémák esetében — például a házasságukban kudarcot vallott emberekkel kapcsolatban — egyházi részről, sajnos ezt kell mondanunk, mindig ugyanazt az ítéletet hallhatjuk: bűnös!.. S ennek megfelelő szankciók következnek, még ha nem is olyan súlyosak, mint korábban, de mégiscsak olyan intézkedések, amelyek bizalmatlanságról árulkodnak és kizárást jelentenek. Ha egyszer sikerül közelről megpillantani az emberek bajait, nehézségeit, mindazt, ami a kudarchoz vezetett, s az bajba jutott megértést és együttérzést tapasztalna az egyházban, akkor létrejönne a nyitottság és a bizalom atmoszférája. S ennek következtében nem csak azok éreznék magukat otthon az egyházban, akik mindig hűségesek voltak és soha nem volt részük problémákban, hanem azok is, akiknek nehézre fordult a sorsa. Éppen ez utóbbiaknak szól az evangélium, Jézus a bűnösöket jött meghívni. Erről a perspektíváról és nyitottságról van tehát szó, s ez nem lehetséges anélkül, hogy ne erősítenék föl magukban az emberek problémái és élettörténete iránti érzékenységet azok, akik irányítanak és tanítanak az egyházban. Itt valóban egy átalakuló gondolkodásmód és cselekvés egészen új terepe tárul föl. Hiszen — hogy képben fejezzem ki magam —, a lelkipásztorok csak akkor lehetnek megbízható hegyi vezetők az 250
